Ha egy gyógyszer „elgurul”

Bent feküdtem legnagyobb kórházunk pszichiátriai osztályán. Itt derült ki, hogy túl magas a cukrom.
Néhány nap múlva átküldtek a belosztályra, hogy beállítsák. Eddig nem is volt probléma, de a velem átküldött gyógyszerek egyike egyszer csak elfogyott. Eggyel több vagy kevesebb: nem probléma – gondolhatták –, különben sem írhatták ki a belosztályon, mert ezt csak pszichiáter írhatja fel. Én már teljesen bepörögtem, azt sem tudtam, hol vagyok.
Az volt a szerencsém, hogy Erzsi mama, a neveloanyám pont idoben jött be hozzám látogatóba. Egybol látta, hogy valami nincs rendben. A két kezemben volt egy-egy kefir és én csak azt hajtogattam: kefir-kefir.
Amikor kiderült, hogy melyik gyógyszerem fogyott el, Erzsi mama már tudta: ebbol nagy baj lehet. Itt kezdodött a Kanossza-járás.
Mint már mondtam, ezt a gyógyszert csak pszichiáter írhatja fel. A pszichiátrián nem adhattak receptet, mert másik osztályon fekszem. A gondozó nem írhatta ki, hisz kórházban fekszem. Ezzel be is zárult a kör. Honnan, honnan nem, mégis sikerült szerezni. Én csak arra emlékszem, amikor az orvos be akarta adni. Erzsi azt mondta neki, hogy adja neki, mert mástól ebben az állapotban nem fogom elfogadni. Ez így is lett.
Én már csak arra emlékszem, hogy amikor újra magamhoz tértem, már megint a pszichiátrián feküdtem, hogy hogyan kerültem oda és hány napig voltam „kómában”, arról fogalmam sem   volt. Több mint valószínu, hogy talán az életemet köszönhetem Erzsikének. Ki tudja, milyen hülyeséget csináltam volna nélküle. Arra konkrétan emlékszem, hogy mielott teljesen bezsongtam, azon gondolkoztam, melyik a legdrágább autó a parkolóban, és mi lenne, ha ráugranék a tetejére.  Szerencsére erre nem került sor.
Megint a pszichiátriai osztály, egy hónapja feküdtem bent. Teljesen kivizsgáltak. Volt CT és társai. Ekkor kezdtek el nem csak mániával, hanem skizofréniával is kezelni. Egyik nap beültettek egy betegszállítóba, lévén többen is voltak benne, arra gondoltam, hogy egy újabb vizsgálatra visznek. De nem így történt.
Egy hosszabb, girbe-gurba úton vittek. Én nem láttam ki az autóból. Egyszerre egy teljesen ismeretlen helyre kerültem. Lévén a kórházat, melynek 81-tol vagyok hosszabb-rövidebb ideje látogatója, az ott töltött 7-8 alkalomnak köszönhetoen, de lehet, hogy több is, úgy ismerem majdnem, mint a tenyeremet.
Ez ido tájt volt az, hogy Észak-Korea, ugyanúgy mint Líbia leadta a „675.” fenyegetését az USA ellen, hogy megindítja rakétáit. Én meg voltam teljesen gyozodve arról, hogy elkezdodött a III. világháború. De szerencsére mégsem.  Állapotom olyan súlyos volt, hogy korlátozott gyámság alá kellett, hogy vegyenek, nehogy valami marhaságot kövessek el. Természetesen a gyámom Erzsi mama lett.
Az átköltözéssel csak egy probléma volt: Erzsikét nem értesítettek róla, pedig a telefonszáma le volt adva, így hiába keresett régi helyemen, csak ott tudta meg, hogy átvittek egy másik helyre. Amikor megtalált, nagy örömmel fogadtam. Az új hely sokkal jobb volt a megszokottnál. Itt is meglett hamar az új társaságom. Lehetett pingpongozni, és ami a legjobb volt az egészben, hogy itt is gyönyöru kert volt, valamint egy jól felszerelt könyvtár, amit teljesen kihasználtam.
A könyvtárból, amikor nyitva volt – és érdekes, hogy csak én használtam ki –  alkalmanként 2-3 könyvet vettem ki. Mindegyikbol elolvastam 20-30 oldalt, majd egy jegyzetfüzetbe, ami a mai napig is megvan, kiírtam az író nevét és a könyv címét. Egy párat azóta meg is szereztem, és nagy örömmel ki is olvastam.
A normál átlagember nem szeret kórházba lenni, én mint mániás mindig feltalálom magam és minden szituációból a legjobbat hozom ki. Ezen az új helyen is ez történt, annak ellenére, hogy 5-6 hónapot töltöttem itt. Bár már az orvosok lemondtak rólam, apámék kitartottak mellettem és nekik volt igazuk.
Néha a rossz is lehet jó, avagy a szerencsétlenségben is lehet szerencse. Megszokott kórházam pszichiátriai osztályán kiütött egy járvány, így hiába volt beutalom, nem tudtam befeküdni. Így kerülhettem be egy másik kerületi kórházba. 1-2 nap a zárt osztályon, majd utána akár ki is mehettem volna a városba vagy a kertbe cigizni. Hogy nem így lett, annak több oka van. Nem ismertem a helyet, nem volt cigim, így maradtam egyhelyben.
Nem unatkoztam, mert itt is voltak foglalkozások, ha jól tudom, mindegyiken részt vettem. Az egészben az volt a legjobb, hogy itt teljesen új gyógyszereket is felírtak, és egy injekciót, amit azóta is kéthetente kapok. Ez egy kicsit megköti az idobeni mozgásomat, de megéri.
A kezeloorvosomnak és az új kiírt gyógyszereimnek köszönhetoen már évek óta tünetmentes vagyok. Ez nem újdonság, mert a klubban többen is így vannak vele. Szerencsére többen vagyunk, mint azok, akik önhibájukból is rendszeresen visszaesnek, többnyire azért, mert nem szedik a gyógyszert, vagy túlhajtják magukat. Nem szabad, hogy a gyógyszer „elguruljon”!

Ali
2019

Interjú Alival - 2018

- Légy szíves elsőnek mesélj arról, hogy milyen itt általában a Félsziget Klubházban?
Én szeretek idejárni a Félsziget Klubházba, mert nagyon jó csoportfoglalkozások vannak és vannak olyan emberek, akikkel szeretek elbeszélgetni is, úgyhogy, amikor nincs csoportfoglalkozás, akkor sem unatkozom, és majdnem minden foglalkozáson részt veszek. Főleg a beszélgetős csoportokat szeretem, de szeretem a rajzos meg az egyéb ilyen csoportokat is. Most Román Zsuzsinak (Román Zsuzsa, a Félsziget Klubház intézményvezetője) az alkotó csoportjából jöttem éppen. Itt is megbeszéljük, ki hogyan érzi magát, mi történt vele mostanában. Most zenére festettünk. Mikor befejezzük a művet, megbeszéljük, először a csoport, hogy mit lát abban a képben, amit az egyén készített, utána meg elmeséli az illető, hogy ő mire gondolt, amikor készült a kép. Most egy ilyen meditációs zene szólt, arra kellett festeni. Persze nem egyformán jól rajzolunk, meg festünk, én például nem tudok egyáltalán alakot festeni meg rajzolni, ezért én ilyen nonfiguratív képet csináltam.
- Következő kérdésem egyrészt, hogy miért kezdtél el ide járni, másrészt, hogy hol hallottál először a helyről?
A kezelő orvosnőm már régebben ajánlotta, hogy jöjjek el ide, mert én 20 éven keresztül nem mentem el otthonról, csak havonta egyszer gyógyszert felíratni, meg beszélgetni vele a kórházban. Én eleinte ódzkodtam attól, hogy eljöjjek ide. Az egyik akadály nekem az volt, hogy ide el kellett, hogy jussak, a másik ok az volt, hogy attól féltem, hogy itt semmi más nem lesz, csak ülünk, és mint a váróban maximum elbeszélgetünk, meg állandóan arról lesz szó, hogy kinek mi baja van. Kellemeset csalódtam, mert amikor idejöttem legelőször, az úgy történt, hogy akkor már gyalog egyedül közlekedtem és észrevettem itt a klubházat, bejöttem, és óriási nyüzsgés volt. Én világ életemben szerettem a nyüzsgést. Mind a három számítógép mellett ültek emberek és számítógépeztek (a klubház számítógépparkjánál). A többiek beszélgettek az előtérben és a klubtérben. Amikor bejöttem az egyik betegtársunk kérdezte, hogy kérek-e kávét és én nagy kávés vagyok, ezért természetesen elfogadtam, és ezek után valahogy itt ragadtam. Annyira jól sikerült ez az itt ragadás, hogy két hónap után körülbelül felkértek, hogy mi lenne, ha a klub újságot vezetném, illetve kézbe venném (a klubházban minden évszakban szerkesztenek saját újságot, a klubtagok írásaival). Ez annyira megtetszett nekem, hogy elkezdtem számítógéppel is foglalkozni és az újsággal is. Körülbelül egy évig tanultam itt a számítógépezést a többiektől, meg az önkéntes segítőktől, amikor megtanultam az alap dolgokat. Akkor vettem magamnak egy laptopot és otthon írtam a cikkeket. Sokat fotózok is, az újságban megjelenő fotók nagy részét én készítem. Úgy öt vagy hat éve, hogy itt voltam, amikor azt gondoltuk, hogy csinálunk egy blogot is (http://amifelszigetunk.blogspot.com/), hogy még jobban megismertessük magunkat a külvilággal, hogy nekünk is ugyanolyan problémáink vannak, mint egy egészséges embernek. Mi se vagyunk különbözőek egy egészséges embertől, pedig mindenki ilyen csodabogaraknak hisz minket, akiket jobb kerülni, mert félnek is egy kicsit tőlünk. A tájékoztatás nincs megfelelően elintézve, sem az újságokban, sem a filmekben, se a tévében, se semmilyen fórumon. Ezért a pszichiátriai betegektől félnek, meg ha valamilyen gyilkosság történik és az illetőnek valamilyen kis köze van a mentálhigiénés problémákhoz, mondjuk skizofrén vagy ilyesmi, akkor egyből azt hangsúlyozzák ki, hogy ő ezt ezért csinálta. Az emberek nem tudják, hogy például milyen problémái vannak egy skizofrénnek, vagy milyen problémái vannak egy depressziósnak. Én egy statisztikai adatban hallottam, hogy minden negyedik ember mentálhigiénés problémától szenved, csak nagyon sokan vannak, akit nem kezelnek, mert nem megy el orvoshoz a problémájával, talán mert nem is tud róla, hogy ez valójában micsoda.
- Vagy fél az előítéletektől?
Igen, mert fél az előítéletektől is.
- Te tapasztaltál valaha ilyet az életedben? Ha igen, tudnál rá példát mondani?
Nekem a munkahelyemen tudták, hogy nekem mi bajom van, és ennek ellenére elfogadtak. Jó állásom volt és anyagilag is el voltam ismerve. Amikor bekerültem a kórházba, akkor természetesnek vették azt, hogy pár hónapig kórházban, meg betegállományban vagyok. Mikor visszamentem a munkahelyemre, mondták, hogy nem kell sietnem azzal, hogy visszajöjjek, megtarthattam a beosztásomat is. Nem éreztem semmi olyat, hogy engem emiatt lenéznek, vagy csodabogárnak tartanak. Szerettek a munkahelyeimen, viszont ami nekem egy fájó pont, hogy az első menyasszonyom és a feleségem is a betegségem miatt hagyott el. Ezért nem is törekszem arra, hogy tartós kapcsolatot kiépítsek, mert félek attól, hogy megszeretem az illetőt és utána meg elhagy. Jobban tolerálta a családom meg a munkahelyem a betegségemet, mint a volt menyasszonyom vagy a volt feleségem. Sajnos azzal a betegséggel, ami itt nekünk van, mert nem csak egyedül szenvedek benne, ez előfordul. Ez a klub azért lett kitalálva, hogy a mentálhigiénés problémában szenvedőknek legyen egy olyan helye, ahol együtt lehetnek, és ahol kiélhetik magukat. Ez egy második otthonuk, bárkit megkérdezel itt, azt mondja, hogy a klub a második otthona és már el se tudja képzelni az életét, úgy, hogy ide ne járjon.
- Mit kaptál itt, barátokat, vagy a foglalkozásokat, mi az, ami a legtöbbet jelenti neked?
A legtöbbet az jelenti, hogy befogadtak.
- Ha jól értettem, te húsz évig nem jártál el sehová?
Húsz évig nem jártam sehová, csak otthon voltam, otthon dolgoztam, még az volt a szerencsém, hogy a munkámat tudtam otthonról csinálni. Ez kicsit megkönnyítette nekem az egyedüllétet, mellette tévét néztem, mert nagyon szeretem a filmeket. A 90-es évektől kezdve, jött rám két fóbia is, aminek köszönhetően nem voltam hajlandó otthonról elmenni egyedül és tömegközlekedésre se felszállni, amit a mai napig nem csinálok, csak egy- két ember van, akivel hajlandó vagyok felszállni pár megállóra, a villamosra vagy buszra. Általában mindenhova kocsival járok. Mit is kérdeztél?
- Mi az, amit itt kaptál?
Amit itt kaptam, hogy egyfelől nagyon sok szeretet kaptunk egymástól, meg jó tanácsokat. Látjuk azt, hogy mindenkinek megvan a saját problémája és próbálunk egymáson segíteni. Meg közös feladatok vannak a csoportfoglalkozásokon, amit a csapat egy jó része igénybe vesz. Itt nálunk kialakult egy ulti csapat, az egy fokmérője egy csoportfoglalkozásnak, hogy mi felállunk és elmegyünk a csoportfoglalkozásra és abbahagyjuk az ultizást. Az egy ilyen mércét jelent, hogy az egy jó foglalkozás. Ilyen például a Mandala, az egy életmód csoport, illetve az irodalom csoport, ezeken tevékenyen rész veszünk. Ez nagyon sokat segít egymás megismerésében is meg a tanulásban is. A számítógépet is ilyen csoportfoglalkozásos módon űzzük, két önkéntessel, az egyik te vagy, aki szokott segíteni a számítógép használatban. Tőletek nagyon sokat tanulunk és ennek köszönhetően már egész komoly dolgokat meg tudok csinálni egyedül is a számítógépen, itt is meg otthon is.
- Van valami célod azzal, hogy ide jársz a klubházba, vagy volt-e valami célod, amikor elkezdtél ide járni, vagy egyszerűen a jó közösség vonzott téged ide?
Először is a jó közösség vonzott ide, utána meg a célom, amit már mondtam is, hogy a csoportfoglalkozásokon meg egymástól is tanuljunk. Nagyon sok olyan dolog van, ami elősegíti azt, hogy elviseljük saját magunkat, illetve megértsük egymás betegségét, egymás problémáit. Nekem például az is egy célom, hogy a klub újság minden harmadik hónapban megjelenjen és a blogot is készítsük, folyamatosan.
- Mit gondolsz, mit lehetne tenni, hogy a társadalom tagjai jobban elfogadják a mentálhigiénés problémákkal küzdőket?
Az igazság szerint már az óvodában el kellene kezdeni, hogy maguk az óvodapedagógusok is legyenek felkészítve, hogy észrevegyék. Én például hiperaktív gyerek voltam. Észrevegyék, hogy ez a gyerek nem rossz, csak hiperaktív és azért viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Ugyanez az iskolában a tanárokkal is így van. A tanároknak is kellene erre egy külön képzést csinálni, hogy minél hamarabb kiderüljön, mert gyógyszerekkel, meg különböző módszerekkel lehet segíteni azon, hogy csökkentse az illetőnek ezt az aktivitását. Én mániás vagyok, hál’ istennek nem vagyok depressziós, de ez mániás azt jelenti, hogy vannak olyan fázisaim, amikor teljesen normális vagyok, hogy észre sem lehet venni, hogy velem valamilyen probléma lenne. Viszont ez egy szinusz görbe szerűség, csak a pozitív tartományában van, ha a csúcsára felérek, akkor már elviselhetetlen vagyok a környezetemre, mert túl sok vagyok egyszerre nekik. Én akkor érzem legjobban magam, amikor felmenő ágban vagyok, de ez teher a társaimra is meg a szüleimre nézve is meg bent a kórházban is, amikor bekerülök, ott is ez problémát okoz. A tájékoztatásnak sokkal jobbnak kellene lennie, mint amilyen. A televíziónak, a híradónak, meg a különböző filmeknek nagy szerepe van,
hogy elvonja az emberek figyelmét a valós problémákról, negatívan mutatja be a mentálhigiénés problémával rendelkező embereket. Ellenük hangolják a közvéleményt, a helyett, hogy felhívnák a figyelmet arra, hogy ezek az emberek is ugyanolyanok, mint az egészséges emberek, csak van, aki mondjuk cukorbeteg, mi meg vagy skizofrének vagyunk, vagy mániások, vagy bipolárisok és valójában ez mit is jelent és mit lehet ellene tenni. A szülők sincsenek felkészülve, hogy észrevegyék, a saját gyerekükön a problémát, mert nem tanulták sehol. Úgyhogy ezt szerintem valahogy már az általános iskolában meg kéne fogni, meg az óvodában is meg kéne fogni dolgot, hogy a szülők felé jelezzék a tanárok, óvónők, hogy milyen problémája van a gyereknek. A szülők se vegyék tragikusan, hogy ilyen baja van a gyermeküknek, hanem kezeljék, úgy mintha egy cukorbetegségről, vagy egy szív, vagy más szervi betegségről lenne szó. A szülők nagy része is úgy intézi el a dolgot, hogy na, ez egy hülye gyerek, lenézik, sőt éreztetik is a szülők a gyerekkel, hogy nem tartják őt semmire. Úgy tartják alkalmatlan bármire, rosszul állnak hozzá. Pedig nagyon sokat ki lehetne hozni ezekből az emberekből és ki is lehet hozni, erre jó a klub is, mert itt egymás közt nyíltabban tudunk beszélni a dolgokról, mindenki ismeri a saját betegségét, meg az elbeszélések alapján a másikét is. Mi egymást véletlenül se tartanánk „hülye gyereknek”, vagy bolondnak vagy „kettyósnak” vagy más hasonló szóval jellemezve az illetőt. Mi elismerjük egymást, egymás tudását, nem nézzük le a nálunk kisebb tudással rendelkező embereket, mindenkit a saját szintjéhez mérve fogadunk el. Ez az, ami hiányzik a hétköznapi életből, ez az, amit hál’ istennek itt megkapunk. Kérdezted, hogy miért jó járni ebbe a klubba, hát többek közt ezért is jó ide járni, mert itt hasonszőrű emberek vagyunk, és akik velünk dolgoznak, szociális munkások, ők is ismerik a mi problémáinkat és ők is úgy állnak hozzánk, hogy teljesen egyenrangú partnernek vesznek minket.
- A legtöbb tehát, amit itt kaptál az az elfogadás.
Az elfogadás, a közösség, a csoportfoglalkozásokon való részvétel és a számítógéphez is itt kerültem közel, mert előtte nem foglalkoztam vele. Itt tudtam meg, hogy mi mindenre jó, azon túl, hogy zenét hallgathat rajta az ember, azon kívül mi minden mást is csinálhat.
- Kinyitott egy új világot előtted?
Egy teljesen új világot nyitott ki.
- Az ulti csoportról mesélnél nekem egy kicsit?
Az ultit minimum három embernek kell játszania, ezért most kialakult egy ilyen triumvirátus velem együtt még két klubtaggal, akik minden nap bejönnek és akkor látástól mikulásig ultizunk, csak a csoportok idejére hagyjuk abba. Az ultinál az van, hogy nagyon oda kell figyelni, ez egy közepesen nehéz játék, a bridzs az nehezebb, meg még van egy- két kártyajáték, ami nehezebb az ultinál, de az ulti is egy nagyon sokvariációs játék, egyszerűen emiatt nem lehet megunni. Soha nem lehet egy partit kétszer ugyanúgy lejátszani. Ez egy nagyon jó memória gyakorlat is egyben, ennek ilyen terápiás hatása is van, nem hiába találta ki Erzsi (Félsziget Klubház egyik volt szociális munkása) ezt az ulti csoportot, szükségünk van arra, hogy megmozgassuk az agyunkat, mert állandóan olvasni vagy zenét hallgatni, vagy a kettőt együtt csinálni nem lehet. Azok nem veszik úgy igénybe az ember kreatív készségét, az ultizás igénybe veszi. A figyelmet, az összpontosítást meg a rövid távú memóriát is javítja az ulti. Nekem erre pont, hogy szükségem van, mert a rövidtávú memória az, amivel gondban vagyok.
- Csak néhány mondatban, vagy szóban össze tudnád foglalni, hogy mi mindenben segített neked, hogy ide jársz?
Egyedül lenni otthon, nem jó dolog, annak ellenére, hogy én elfoglaltam magam, húsz éven keresztül, dolgoztam is, szórakoztam is, és olvastam is. De ez nem pótolja azt, hogy itt emberek között vagyok, részese lehetek egy olyan társaságnak, akiket szeretek, kedvelek, és akikkel jól érzem magam. Én szeretem a nyüzsgést, szeretek aktívan rész venni a különböző programokban meg a klubéletben. Én ezt otthon egyedül nem tudtam megteremteni magamnak, mert ez lehetetlenség.
- Az utolsó kérdésem, hogy észrevettél magadon fejlődést dolgokban a klubnak és klubéletnek köszönhetően? Ha igen, akkor miben?
A fejlődés nem csak a klubéletnek, hanem a gyógyszereknek is köszönhető. Jobban tudok olvasni, koncentrálni. Nagyon sokat fejlődtem a számítógép használatának területén, és a visszajelzésekben, amiket kapok, a magatartásommal kapcsolatban, hogy már nem beszélek olyan sokat, habár ez nem derül ki sokszor, mert én szeretek beszélni, meg beszélgetni is, de azért már fegyelmezem magam jobban.

Selymesi Kata
2018

Mezsu Aliról

Ali

Őfelsége Erzsébet királynő áll vele szemben. Ali kvízkérdéseket tesz fel neki. Felajánlja, hogy ha jól válaszolja meg a kérdéseket, egy bélyeg a jutalma. Olyan, amilyen még a királynő gyűjteményében sincs.

Fordított  Koronás Madonna

Bár odakinn fényes nappal van, a budai lakásban teljes a sötétség. Ali akkor jön rá, hogy a királynős jelenet csak a fejében zajlott és nem a valóságban, amikor meglátja a szobában a mentősöket. Körülállják és várnak. Apja azt kéri a tőlük, hogy ne fogják le, inkább beszéljenek vele nyugodtan, akkor hagyja magát megszúrni. Ali nem tiltakozik. Amikor indulnak a kórháza, a kertben derűsen ráköszön a bámészkodó szomszédra. Még arra is emlékszik, hogy a mentőben egy nagydarab ápoló és az apja állnak mellette. Aztán snitt. Másnap, harmadnap vagy egy hét múlva – ezt nehéz lenne eldönteni –, amikor újra eszméleténél van, a szemüvegét keresi. Lekötözött kezét kiszabadítja, a kötelet odaviszi az ápolókhoz és elneveti magát. Nem sérelmezi, hogy a pszichiátriára szállították, hogy sajog a csuklója, hogy eltűnt a szemüvege, inkább kimegy a folyosóra és kér egy cigit. Azt mondja, valószínűleg nem okozna nagy kárt senkiben, de mérget nem venne rá, ezért nem bánja, ha megkötözik. Egyszer a kórházban egy birkózó srácnak megmutatott néhány „fogást”, amivel hatástalanítani lehet, ha kezelhetetlenné válik valaki, például ő. Mivel küzdősportokkal is foglalkozott fiatal korában, értett hozzá.  A testcselekre persze nem volt szükség, Ali nem bántott soha senkit. Legerőszakosabb cselekedete az volt, amikor egyszer otthon hangokat hallott, és meg volt róla győződve, hogy betörők vannak a másik szobában. Berúgta a zárt ajtót, még az ágyneműtartót is felnyitotta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nincs ott. Amikor szülei hazaértek, elképedve nézték a széttört ajtót. Ali azt füllentette, hogy elcsúszott, így történt a „baleset”. Nagyjából mindenki tudta, hogy ez lehetetlen, mégsem firtatták.

Ali pszichiátriai osztályos tartózkodásai rendszeresek, ha nem is túl sűrűk. Mivel mániás időszakai nagyon hirtelen jönnek és szinte megjósolhatatlanul, nehéz megmondani, hogy ez már az az állapot-e, amikor segítségre van szüksége, vagy pusztán csak jókedvű és adakozó. Három éve, egy tavaszi napon azzal indult a pörgése, hogy kipakolt a klub asztalára körülbelül harminc apró tárgyat: cukorkát, zacskós levest, rágót, aprópénzt, müzliszeletet, Kinder-tojást és ehhez hasonlókat, majd nagyvonalúan felajánlotta a többieknek. Emelkedett hangulatának ezen kívül úgy adott nyomatékot, hogy ultizás közben féktelenül hahotázott, majd a klub zárása után nem ment haza, jókedvében inkább elkóborolt. Otthonról kétségbeesve hívtak minket a rokonai, nem tudjuk-e hol van. Új szemüvegére félretett pénzét az utolsó fillérig elköltötte, de fogalma sem volt, hogy mire. Szerencsére még aznap hazatalált, jóllehet, a kórházi kezelést akkor már nem lehetett elkerülni.

Osztályos tartózkodása hosszú hónapokig tartott, és az is benne volt a pakliban, hogy többé nem engedik haza. Annak, aki nem ismeri egy mániás ember bizarr megéléseit, talán furcsa ezt hallani, de Ali olyan jól érezte magát a kórházban, hogy haza sem akart menni. Tettre készen és lendületesen járkált ki a kórteremből, majd be a kórterembe (máshova nemigen engedték), és ezt hajtogatta: „Nagyon jó itt nekem, maradok, amíg lehet!”. Egyáltalán nem volt belátása a betegségére, csak azt sajnálta, hogy a cigarettafogyasztását korlátozzák, és nincs elég történelmi tárgyú könyv a polcokon. Egyszerre volt megmosolyogtató és ijesztő a csontra lesoványodott Ali, aki kisgatyában, pólóban lebzselt naphosszat, inadekvát módon kacarászott, és megállás nélkül bagózott. Látogatásunknak örült, de gyanítom, leginkább azért, mert vittünk neki cigit. Együtt nevettünk vele a dohányzóban, (mit tehettünk volna?), de a hazafelé tartó úton lebiggyesztett szájjal, komor arccal meredtünk magunk elé a kollégámmal. Sem mi, sem az orvosok nem bíztak abban, hogy a gyógyszeres kezelés mellett is hónapokig mániás Ali belátható időn belül újra visszatér közénk. A klubtagok kérdezgették, „Hogy van Ali?”, mi pedig kitérő válaszokat adtunk, vagy azt füllentettük, hogy „jobban”. Krónikus pszichiátriai betegeknek Ali hirtelen állapotrosszabbodása fenyegető lett volna, nem csak azért, mert saját sorsukat, jövőjüket láthatják benne, de azért is, mert Ali mindig az egyik legjobb intellektusú, legmagasabb betegség-belátású, legalkalmazkodóbb kliensünk volt. A rossz prognózis ellenére azonban Ali ősszel kijött a kórházból, pedig az orvosok is lemondtak róla. Szülei korlátozó gondnokság alá vonták a kórházi időszak alatt, hogy ne csináljon valami marhaságot, de amikor kiengedték, az apja azonnal meg szüntette a gyámságot, hiába intették tőle egyesek. Ali hálás az apjának, amiért bízott benne, és azt mondta a huhogóknak, hogy: „Soha életében nem csinált semmi rosszat, eztán sem fog.”

Volt ám ováció, amikor először bejött a klubba! Eleinte csak néhány órát, aztán fokozatosan egyre több időt töltött benn, majd végül egész nyitva tartási időre ott maradt. Lassan visszaszedte magára a kilókat és a feladatokat is. Kórházi tartózkodása nemcsak rossz emlék maradt, de egy cikk is lett belőle a klubújságban. Megírta „betegsége történetét”.

Ali sztorija 1979-ben kezdődik.  Tizenkilenc évesen, a seregben kezdett el először furcsán „pörgősen” viselkedni. Hivatásos katona szeretett volna lenni, de már az első időszak megterheléseit is csak úgy tudta elviselni, hogy állandóan kihágásokat követett el, így aztán sosem mehetett haza eltávozásra. Egyszer átküldték egy paksamétával az orvoshoz. Azt hitte, csak futárnak kérték fel, de onnan már nem engedték vissza… Különféle teszteket vettek fel vele. Ezen nem csodálkozott, hiszen tudta, hogy a hivatásosnak jelentkezőket pszichológiai vizsgálatoknak vetik alá. Aztán a „túl jó” hangulatát sokkterápiával és lítiummal kezelték, ez utóbbitól mérgezést kapott. Édesanyja saját felelősségére hozta el őt a katonai kórházból. Nyolc hónap kényszerpihenő következett, a seregtől leszerelték, majd egy rokon segítségével szerkesztő-rajzolóként helyezkedett el. Bár egész életében hiperaktív volt, sosem titulálták „hülyének”, mondja magáról Ali. Elismerték a munkáját, kollégái szerették, nem érezte, hogy hátrányosan megkülönböztetik. Később a Filatélia vállalathoz ment dolgozni. Ma is úgy emlékszik rá, hogy a bélyegekkel való bíbelődés volt az igazán neki való munka. 120 ezer különböző bélyeget kellett nyilvántartania, és neki a fejében volt az összes! Húsz éven keresztül csinálta, ez volt a hobbija is, nemcsak a munkája.

Ali ma már nem jár dolgozni. Pedig a semmittevésnél nagyobb büntetést elképzelni sem tud. Az összes csoportfoglalkozást látogatja; minden fórumon ott van, ahol történik valami, mármint a klub falain belül… csak a szombati kultúrcsoportot hagyja ki. Nem mintha nem érdekelnék a múzeumok vagy a belvárosi séták, csak éppen képtelen járműveken utazni. „Úgy kaptam el a közlekedési fóbiát, mint más a náthát”, mondja öniróniával, utalva ezzel az előzménynélküliségre. A munkát is ezért kellett abbahagynia.

Egyik napról a másikra tört rá az a bizonyos érzés. Ült a metró peronján, és úgy érezte, mintha valaki az érkező szerelvény alá akarná tolni. Bele kellett kapaszkodnia a székbe, nehogy a metró alá kerüljön. Nem akart öngyilkos lenni. Egy ideig továbbra is utazott metrón, de csak úgy tudta kibekkelni azt, hogy a láthatatlan kéz a sínek felé taszítsa, hogy a mozgólépcső alján, a peron közepén megállt, és csak akkor mozdult el onnan, amikor megérkezett a szerelvény. Ha nehezen is, de ezt a képzetet uralni tudta. Két évre rá egy újabb fóbiával bővült a „repertoárja”: olyan helyen, ahol nincs gyorsan elérhető illemhely, attól retteg, hogy maga alá csinál. Ez a félelem aztán teljesen megváltoztatta az életét. Havonta egy alkalommal volt hajlandó kimozdulni otthonról, akkor is csak kísérettel, és azért, hogy gyógyszert írattasson fel magának. Amikor kedvenc doktornője nyugdíjba készült menni és nem volt kísérője, mégis erőt tudott venni magán, és egyedül indult el a rendelésre. Hazafelé menet, szinte véletlenül botlott bele a klubba, amit már jóval korábban javasolt neki az orvosa, de nem vette túl komolyan az ajánlást. Viszont ha már ott járt, benézett. Azt látta, hogy emberek számítógépeznek, beszélgetnek, megtetszett neki a hely. Mivel a klubot gyalogosan is eléri, azóta, ha teheti, minden nap bejár. Sajnos a külső programokra továbbra sem tud eljönni, de ami a négy fal között zajlik, annak aktív részese. Kapott gyógyszereket a fóbiáira, beszélgetett pszichológussal, de semmi sem segített. Egy darabig még próbálkozott, felszállt járművekre, akkor viszont defekálási félelmei miatt pánikrohamot kapott. Mivel nem tud utazni – ami világ életében vágya volt –, képeket nézeget az interneten, megvesz egy-egy utazási magazint, és azt lapozgatja. Ha nem jött volna a betegsége, talán ő is utazgatna, valódi újságot írna, fotózna, mondja… Nincs benne keserűség, nem vádol senkit, nem siránkozik a hátrányok miatt, elfogadta az állapotát. Szerencsére a szülei is mindig elfogadták a „nyavalyáival” együtt. Édesanyja halála után apja újra megnősült, és nevelőanyja is ezzel a mentalitással áll hozzá. Ha fel is emlegetik a betegségét, leginkább vicces formában… Az apja, amikor valamiért mérges rá, csak ennyit mond: „Mit is várok egy leszázalékolttól?”.

A rajzolással a mai napig nem hagyott fel, ha kell, szívesen legyárt egy-egy térképet.

A klubban rendszeresen zajló Nemzetek Napjai programsorozat odaadó szervezőjeként hol Skandináviát, hol Görögországot, hol Indiát veti papírra és színezi ki hihetetlen alapossággal. Néha a szervezésbe is „belepörög”, és két-három klubtagot, egy-két szociális munkást is folyamatosan mozgásban tart az „ügy” érdekében. Ilyenkor nehéz meggyőzni arról, hogy hetekkel a program előtt még nem kell készen állnia az összes díszletnek, és a műsor kinyomtatása is várhat még. Kicsit méltatlankodó arcot vág a lassúságunk és a halogatásunk miatt, aztán beletörődik, hogy nem minden az ő ritmusában zajlik. Mindemellett nagy megértést tanúsít klubtársai iránt. Tájékozottságával sosem henceg, nem értékeli le nála iskolázatlanabb társait, mindenkiben meglátja a jót, ha kritizál valakit, azt is úgy teszi, hogy sokszor dicséretnek is beillik. Egyszóval sokat lehet tőle tanulni, jóllehet, nem a türelem területén.

Jól emlékszem az első találkozásunkra. Friss pszichológus-diplomával, kevés tapasztalattal és nagy lelkesedéssel kezdtem el dolgozni a klubban. Ali az első közt volt, aki „lecsapott rám”, és a klubújság szerkesztése címén szinte naponta „zaklatott” valami kis feladattal. Kollégáim figyelmeztettek, hogy az elődöm a hét egy napján, egy órában állt csak rendelkezésére, épp azért, hogy Alit kordában lehessen tartani. Amikor én is feltételekhez és időponthoz kötöttem az újságszerkesztést, Ali nem kímélt: „Te is olyan dilis vagy, mint az a másik pszichológus”, utalva ezzel a korábbi munkatárs foglalkozására és munkastílusára. Nem esett jól, de zsebre tettem a kritikát, mivel nem volt más választásom. Kapcsolatunk azóta több mint konszolidált. Kölcsönösen tiszteljük, szeretjük és elfogadjuk egymást. Nem bánt, ha dilis pszichológusnak tart, ő pedig megengedi, hogy néha kibírhatatlannak nevezzem.

Ali szerencsére nem sértődékeny, és tisztában van „leállíthatatlanságával”, ezért felhatalmazott arra is, hogy közbeszóljak, ha gondolatai túl messzire kalandoznak. Mivel mindenről eszébe jut még valami, és arról pedig újabb valami – gyakran lélegzetvétel nélkül fűzi egymás után a mondatait –, a kommunikációs alapszabályokat is nehéz érvényesíteni a vele beszélgetőnek. Ilyenkor legjobb nonverbális eszközöket alkalmazni: vagy a bal kezemmel mutatok csipogás-jeleket, humoros oldaláról közelítve meg a dolgot, vagy kétségbeesetten eltakarom a szemem és lehajtom a fejem, jelezvén: „nem bírom tovább követni…” Ali mindig veszi a jelzéseket, és el is fogadja őket. Sosem berzenkedik, pedig a klubtagok ritkán olyan udvariasak, mint én. „Jaj, Ali, hagyd már abba!” – mondják, és akkor Ali leáll, de épp csak a következő érdekes témáig. Mivel rendkívül tájékozott, és sok, számunkra ismeretlen információval tud szolgálni a történelem vagy a tudomány területéről, gyakran kivárjuk, amíg befejezi végtelenített gondolatsorát, bár már rég nem követjük… Szerintem Ali ezt megköszöni nekünk, ha szavakkal nem is mondja. Látom a szemén.

Ali pontosan tudja, hogy túl sokat beszél, hogy hajlamos elkalandozni a tárgytól, mert sorban jutnak eszébe jobbnál jobb dolgok, és hogy nehezen lehet leállítani. Ez mindig is jellemző volt rá, már az iskolában sem bírta ki, ha valaki nem elég gyors. Egyszer bevallotta, hogy gyakran azért „dolgoztatja” a szocmunkásokat is (fénymásolatokat kér régi klubújságokból vagy e-mailben elküldet magának elektronikus anyagokat), hogy a hétvégén, amikor nincs nyitva a klub, otthon is legyen szórakozása. Egy kos kitartásával és akaratával küzdi ki magának az odafigyelést. Mivel klubtagjaink egy része Alinak épp az ellentéte – teljes passzivitásban ücsörög egy sarokban heteken, hónapokon (netán éveken) keresztül –, sokan hálásak is neki. Ha ki kell menni a sarki papírboltba, ha fel kell olvasni valamit, ha a klubújságba kell cikket írni, ha véleményt kell nyilvánítani, Ali mindig elsőként jelentkezik.

Bár szereti az újdonságot, és bármikor kapható valami újszerű feladatra, megrögzött szokásain nehezen változtat. A sarki közértből minden áldott nap nyolc pogácsával érkezik, amit két részletben fogyaszt el. Cukorbaja ellenére egy-egy szelet csoki is lecsúszik, ő úgy mondja, „rugalmasan” kezeli a diétáját. Amikor olykor-olykor – nem bántón, inkább aggodalommal – növekvő pocakjára mutatok, csak legyint: „Élvezem az életet. Egy hedonista vagyok!” Nehéz erre mit mondani, hiszen szándékán kívül annyi mindent elvesztett már. Le kellett mondania az utazásról, ami a szenvedélye volt, és amire világ életében vágyott, a katonai hivatásról, amire egész gyerekkorában készült. De le kellett mondania a saját családról és a gyerekvállalásról is. Mindezek fényében nyolc pogácsát lecserélni néhány egészséges répakarikára, talán nem tűnik nagy áldozatnak, gondolnánk, ő mégis ragaszkodik rossz szokásaihoz. Megértem, és újabban nem is forszírozom a dolgot.

Ha megkérdezem, milyennek látja az életét, azt válaszolja, hogy teljes értékű embernek tartja magát, nem betegnek. Persze azt is jól tudja, hogy amikor ő a legjobban érzi magát, akkor a környezete számára elviselhetetlen. A dilibogyókat (ő hívja így), amelyektől egész nap tompa és gyakran fáradt is, azért veszi be, hogy ne rekesztődjön ki a családból, a közösségből. A gyógyszerek mellékhatásaként a reggeli felkelés pokoli nehéz. Órákig tart, amíg annyira magához tér, hogy elinduljon a klubba. Mivel a humora sosem hagyja el, egyszerűen kicsit „kettyósnak” nevezi magát. A hozzátartozói mindvégig elfogadták a furcsaságait, talán azért is, mert a rokonságban nem ritka az „ideggyengeség”, de annak egy másik fajtája, a depresszió. Alit viszont soha nem hagyta cserben a jókedve, mindig szerette az életét, eszébe sem jutott, hogy a nyavalyái miatt depressziós is lehet.

Ha arra gondol, hogy mi vár rá a jövőben, persze nem lesz jókedve. Utódja nincs, az édesapja már nagyon idős. Tudja, hogy egyedül nem maradhat, mert ha rátör a mánia, és nem veszik észre időben, abból tragédia is lehet. A megoldás az lesz, hogy egy otthonba kerül. De addig is fáradhatatlanul ügyködik. Az újságírás, a rajzolás, a közösségi élet, a csoportfoglalkozások pótolják azt, amit a való életben csinálhatott volna. Néhány klubtársával együtt a közelmúltban blogot indítottak. A céljuk az, hogy még jobban megismertessék magukat, és megmutassák másoknak, hogy ők is tudnak teljes életet élni.

ALADÁR 1.

ALADÁR 2.

ALADÁR 3

Régi családi képek

A képek megtekinthetők ITT

Videók Gizmóról, Colinról és Jackről 2012-2015

Gizmó a teraszon 2012

Gizmó egy jutifalatért mindenre képes 2012

Gizmó kikéredzkedik 2012

Colin és Jack játszanak 2016

Videó itt a facebook-on : Colin figyel, a törpék verekszenek (2016)

Kedvenc kutyáim albuma

Kedvenc kutyáim 1. megtekinthető: ITT

Kedvenc kutyáim 2. megtekinthető: ITT

Virágok

A Virágok itt megtekinthetők 

USA for Africa - We are the World

Phil Collins Drum Trio

Meytal Cohen - Dobszólók

FORTY SIX & 2 megtekinthető : ITT

 

Google drive