ALADÁR 3

Már korán 8-10-éves korom óta volt mindig saját pénzem, a zsebpénzemen kívül. Persze nem mindig legális munkával kerestem, mert pár kis Agárdi barátommal együtt mi voltunk a legfiatalabb jegyüzérek a mozinál, mi már odaültünk délután 2-kor, és felvettük a rendelést, majd jöttek az idősebb fiúk hátra, hogy megvegyék nyitáskor a jegyeket. Egy hétvégén így 50-60 jegyet is sikerült eladnunk. Nemcsak a mi jegyünkre, de nagy mennyiségű fagylaltra,  és bambira is tellett a pénzből. Az üvegvisszaváltás is jó biznisz volt. Később, 13-éves koromban - akkor szoktam rá a dohányzásra - arra is jutott pénz.

Akkor én már jégkorongoztam a Volánban, de Gyuri bácsi - a mesterünk -  nekem elnézte, hogy nem járok szárazedzésre nyáron, mert tudta, hogy az egész szünetet lent Agárdon sporttal töltöm el. Többek közt úsztam, bicikliztem, eveztem, fociztam, kosárlabdáztam, és még sorolhatnám tovább.
A horgászat mellett még rabsickodtunk is a halászok legnagyobb örömére.
Én voltam a legfiatalabb újságárus is. Csak Esti Hírlapot árultam. Akkor 80 fillér volt darabja. Először  átvettem 20-30 darabot. Egy forintból senki nem kért vissza, pláne amikor igazi rikkancsként tényleg a hírek legfontosabb cikkeit  kiáltottam ki. Volt olyan is, aki 2 forintot adott. Egy forint akkor egy nagy gombóc  fagyi, egy adag tejszínhab, vagy egy db. vaníliás rúd volt. Amikor az újságom elfogyott - lévén, hogy Hugó bácsi, az ABC melletti öreg bazáros is árult, azaz " árult volna" hisz mindenki tőlem vette meg - kénytelen volt nekem eladni az  ő készletét  is.

Volt, hogy megérte nekem a darabonkénti 10 filléres felárat is, még így is szépen kerestem rajta.

Harmadik gimnázium nyári szünetében volt az első legális állásom.

Matróznak mentem természetesen lent Agárdon. Ehhez vízi-jártassági is kellett, amit a Komjádi uszodában, könnyűszerrel meg is szereztem, lévén már három éves korom óta elég jól úszom. Vízipólózni is el akartak hívni, de akkor már jégkorongoztam, és bár energiámból igen, de időmből sajnos nem futotta.

Főnökömet már pestiesen mondva az első nap sikerült kiakasztanom kétszer is. Az első az volt, hogy 10-15 perc alatt elolvastam az elméleti tudnivalókat, és egyből le is vizsgáztam nála. Majd jött a gyakorlat. A legnagyobb hajót, a Nadapot kellett felmosnom, és én óvatlanul érdeklődtem, hogy hol van a felmosó-fa. Megjegyzésként: ez az egy hónap szigorúbb volt, és elnézést, de komolyabb volt a katonaságnál. Elég jó volt a fizetésem, 76-ban mintegy 1750-ft kaptam, plusz a jatt.

A legjobban a bérelt utak fizettek: brigádkirándulások, hajókázással, fürdéssel együtt. A  pákozdi halászcsárdába még ebédre is meghívtak minket. A legjobban akkor kerestünk, amikor Farkas, a Vasas focistája bérelte ki a hajót. Persze ez volt az egyik legnehezebb szolgálat is, mert a  hajón nem kevés pia is fogyott, és le kellett állni, mert fürödni is akartak, de ami szesz megmaradt az a miénk volt. Még én is ittam pár üveg sört.

Mivel Popej meg én voltunk a legjobb úszók, amikor a 100 fős Nadapot egy ifjúsági táboros csoport bérelte ki, persze ők is fürödni akartak, egy kicsit aggódtunk. Szerencsére ők is komolyan vették, tényleg csak azok mentek be a vízbe, akik jól tudtak úszni.

A  másik legrizikósabb utam Turbóval - Ő volt a gépész is - az volt, amikor egy szovjet katonai delegációt kellett a viharban kivinni egy hajóútra. A szél ellen egy negyed órát kellett tartani a hajót, nehogy nekiverődjön a mólónak, de megúsztuk. Az egyik magas rangú katonatiszttől kaptunk egy Lenin jelvényt. Viccből azt is szoktam mondani, hogy Lenin- rendem is van.

Ekkor már egyedül voltam lent Agárdon. Lédát szüleim csak hét végén hozták le. Már kissrác korom  óta nagy baráti köröm volt. Erről majd talán később írok.

Lent Agárdon a Springer Feri bácsiéknál - akiről a Turing hotel mellett szobor is megemlékezik - volt egy idős trafikos bácsi is a sarkon: Lajos bácsi. A bolt épülete még mindig megvan. Rendszeresen jártunk hozzá. Ott kaptam 4Ft 60 fillérért az első horgász-felszerelésemet. Lehettem úgy négy éves. Az egyenes móló a hajókikötőben - már ha jól emlékszem - kész is volt. A felszerelés 5-6 méter damil, egy tollúszó és egy kis horog volt, meg egy parányi ólom. Olyan kicsi voltam, hogy nem tudtam felcsalizni a mogyoróbokor veszőjére felszerelt készségemet sem. A víz viszont kristály tiszta volt. Az 1 méteres előkénél nem is a sárga és piros színű tollúszót néztük, hanem a 0-ás horgot a kenyérgalacsinnal, olyan tiszta volt a víz, lehetett látni mikor kapja be a hal. Akkor még olyan sok volt a kishal, hogy ketten - a kis barátommal, Lacival - tudtunk annyit fogni, amennyi a felnőtteknek kellett csalinak a rablóhalak fogásához is. Nem kellett teszit használnia az idősebbeknek az angolna, sügér elleni horgászathoz. Olyan kicsik voltunk, hogy ki sem tudtuk volna húzni a kishal-hálót a vízből. Pontyból és dévérből is volt jócskán a tóban. Ha kimentünk ritka volt az, hogy eredménytelenül jöttünk vissza a horgászásból.

8-10 éves koromban már bevitt Mama - így hívtuk Laci nagymamáját - kettőnket csónakkal is horgászni. Akkorra már mindketten tudtunk evezni is, és jól is úsztunk. A felnőtteknek volt saját kiépítésű beetetett helye a nádas útvesztői között.

Lévén apám nem egy gyakorlatias ember - a mai napig, pedig már 83 éves, de egy villanykörtét nem tud kicserélni - a horgászatra Borisz, Laci nagybátyja tanított minket. A mai napig is, amit a horgászatról meg az evezésről tanultam neki köszönhetem. Neki egy Johnson motorja is volt. Egyik alkalommal a csónak a kikötőnél rosszul lett felcsavarva  a kocsijára, és ahogy ki akartam tolni beleesett a tóba, mert olyan kicsi és könnyű voltam, hogy nem tudtam ellen tartani. Be kellett ugranom a mély vízbe, és úgy húztam fel. Boriszt a guta ütötte meg, de lévén tudta, nem én vagyok a hibás, nem is szidott meg. Otthon kitisztította a motort, és hajszárítóval meg is szárította. A motor elsőre beindult.

Volt, amikor az apró sneciket és naphalakat is - amiket már merítőhálóval fogtunk a hajókikötőben a görbe mólónál, szintén kristály tiszta vízben - megpucoltuk, és paprikás lisztben megsütöttük. Olyan volt, mint egy csipsz. A gerincét is el lehetett ropogtatni. Megtanultam azt is, hogyan kell az angolnát és  a sügéreket is megnyúzni, ez is a feladataim közé tartozott. Ezért külön fagyi-pénzt is kaptam.

Hogy mikor kaptam az első  bambuszbotomat és orsómat, már nem is emlékszem, csak arra, miként segített Borisz a horog megkötésétől a bot felszereléséig. Akkoriban még pontyra, dévérre, és angolnára meg sügérre is  úszóval horgásztunk. Nem használtunk fenekezőt, sem önetetőt, így is eredményesek voltunk, annyi volt a hal a tóban.

Sajnos ez már a múlté. A horgászást is ezért hagytam, többek közt abba, mert nem volt érdemes napi 10-12 órát ott ülni a botok mellett, hiába volt jó a társaság. Folyton heccelődtünk egymás között.

Janika és én voltunk a két benjámin, a többiek apámékkal egyidősek voltak. Sokszor azért is jöttek ki az egyenes móló végére többen is, mert hallgatni akarták az anekdotáinkat, és egymás zrikálását is. Mindig jó volt a hangulat, amihez a sör, és a tömény vagy a bor már csak kísérőnek kellett. Még viharos, szeles, esős, zord időben is számíthatott a büfés forgalomra. Ilyenkor a rendőrség épülete alatt horgásztunk.

Jó időben volt olyan, hogy non-stop horgásztunk. Ilyenkor folyamatosan mentünk haza ebédelni, vigyáztunk egymás cajgjára, és a kikötő végén lévő törzshelyünkre is. A szokásjog alapján törzshelyünkre nem is jött idegen horgászni. Így is volt elég hely, és bárhol lehetett halat fogni.

Már írtam, tizenéves korom körül  annyi hal volt a halászatnak köszönhetően, hogy a hét végére feladhattuk a rendelést a Pákozdi halászcsárdába, hogy mit szeretnénk enni, és hányan leszünk. Ilyenkor a kishajó járattal mentünk át. Ebéd előtt vagy után még fel is mentünk a Pákozdi 48-as emlékműhöz, ahol még - ha jól tudom - múzeum is van, és második világháborús emlékek is - lévén Székesfehérvár többször is "gazdát cserélt", és még repülőt is lőttek le a tónál - ha jól emlékszem, az öregek elmondása alapján.

A 48-as csata még meg is lett filmesítve. Volt ott egy szélmalom is, sajnos a történelem hűsége miatt le kellett, hogy égjen. Kár hogy nem vállalkozott senki az újjáépítéséhez, mert egy jó idegenforgalmi látványosság, szórakozóhely is lehetne belőle.

A Velencei tónál csak olyan úgynevezett „láp” szigetek voltak. A mostani Cserepes sziget már  mesterséges. Az iszapkotrásnak köszönhetően – mert, hogy a hínár miatt még Amurokat is telepítettek be a tóba - kialakult ez a mesterséges sziget. Az iszap másik részét az új csónakkikötőnél levő területre nyomatták ki csövön keresztül, ebből lett az új szabad-strand. Itt van a helye a nyári vándorcirkuszoknak is. Kíváncsi vagyok, hogy megérem e, mi lesz a Cserepes sziget sorsa.

A Velencei tó körül évszaktól, és időjárástól függetlenül is megtalálhatja mindenki a szórakozási lehetőséget. Kitűnő éttermek, korcsmák, tájjellegű borozók, gyógyfürdőhelyek, lovaglási lehetőség vannak, és a vízi meg szárazföldi sportok szerelmesei is jól érezhetik magukat. A tó iszapja rádiumos.

A tó körüli családi biciklis túra is sok élményt hozhat. Egy tizenéves gyerekkel már nyugodtan neki lehet vágni az útnak.

Agárd történetéhez hozzátartozik az is, hogy az általam említett sok fagylaltot Fehér néniék cukrászdájában fogyasztottuk el a finom krémesek és torták társaságában.

A kisebb vásárlásokat Nagy néni vegyesboltjában tettük meg, ahol a reggeli tej és kifli házhozszállítását is meg lehetett rendelni.

Kissrác-koromban az ebédet, Kicsi néniéknél, a kifőzdében - direkt a családosokra való tekintettel 2-3 zóna menüt, mely előző nap meg lett szavazva -  fogyasztottuk el.

Később, amikor már idősebb voltam, egyik reggeli törzshelyem a Móri borozó volt. Mellette finom káposztás lángost  is lehetett venni. Ebédre, ha nem főztünk, mellette a campingnél lacikonyha is volt.

Ha minden jól megy idén is Agárdon fogom tölteni a nyaram nagy részét. Legalább is a terv ez.

Ha már a hatvanas évek elején tartunk, nem szabad megfeledkezni az Agárdi Karneválokról sem. Amire belőle emlékszem az az, hogy a vízi-színpadot mi gyerekek segítettünk beúsztatni a helyére, ahol aztán összeácsolták. Egyik alkalommal -  mert már akkor is jó gyerek voltam - eltűntem. A szüleim legnagyobb megkönnyebbülésére, csak a tűzoltó autóban ültem, a sofőr ölében, így is a frászt hoztam mindenkire. Voltak ejtőernyősök is, és sok látnivaló. Volt egy három kocsiból álló mikrobusz is, amely a strand bejáratától vitte az érdeklődőket a Gárdonyi Géza Múzeumba. A Gárdonyi szobor, ha jól emlékszem, még mindig ott áll a templom kertjében.

Egyik alkalommal Nagyanyót kísértük ki egy ilyen karneváli napon az állomásra. Pont akkor mentünk, amikor a vonat katasztrófa volt. Szerencsére senki nem halt bele, mert a mikrobuszt időben kiürítették, s a Fehérvárról jövő gyors csak az utolsó két kocsit söpörte maga alá több száz méteren keresztül. Az emberek pánikszerűen futottak le a pesti oldalra, ahonnan szerencsére nem jött vonat. Az egész pályaudvarra sötétség terült, a töltésről a kövek csak úgy repkedtek, mint a srapnel. Közülünk senki sem sérült meg. Nem hiába mondták, hogy nagyanyó burokban született. A 60-as 70-es évekhez  hozzátartozott az is, hogy rengetegen voltak a strandokon. Mi csak a kikötőnél fürödtünk vagy csónakból. A másik az volt, hogy a strandon, a kabinok falára szerelt hangszórókon keresztül állandóan szólt a Kossuth rádió, akár tetszett akár nem. Biciklit és strandfelszereléseket is lehetett kölcsönözni, vagy csónakot bérelni.

A 70-nes évek második felében, már a discó is megjelent. Először a popstrand női napozójának a tetején. Természetesen oda is ingyen mehettünk be, hisz mindnyájan tősgyökeres agárdiaknak számítottunk.

Papp Jenő volt a diszkós, Mi már akkor házibulikat is csináltunk hét közben, lévén egyedül voltunk lent, mint egy 20 fős baráti társasággal.

Jenő legalább 2 órányi zenét vett fel tőlünk, mi csak 8-10 számot kértünk érte cserébe. Discóba csak hét végén jártunk, mert akkor a szülők is lent voltak. A régi nádasban, ami az egyik legnívósabb étterem volt a Velencei tó körül, és tényleg nádból volt a teteje, míg le nem égett az 50-nes 60-nas években ott volt az élő zene. Erről részletesebben már írtam az Ali kutyái című részben.

Már írtam a rabsickodásról. 10 egynéhány évesen, még a 70-es évek elején már komoly horgászszerelésem volt. Ezt is, meg egy gumikajakot karácsonyra kaptam, persze nem egyszerre.

Egész nap az egyenes mólón horgásztunk hét közben, agárdi pajtásaimmal együtt. Volt köztük 16-18 éves is, de alapvetően nagyjából egy-ivásúak voltunk. Ekkor kezdődött az illegális horgászat is.

Du.-tán az egyik feladatom az volt, hogy annyi csalihalat fogjak a teszivel,  amennyit csak tudok, mert amikor eljött a 10-óra este,  kezdődött az orvhorgászat. Ez abból állt, hogy egy 100-as damilra fel volt szerelve a horog, méterenként, és azt leengedtük a kikötő két mólója körűl.  Akkor még lehetett a Velencei tavon éjjel is horgászni, így ezt hétköznap kétszer meg is csináltuk. Hajnali  4 óra körül szedtük vissza a horgokat. Minden alkalommal volt rajta angolna is szépen.

A rabsickodás másik része kissé meredekebb volt. A már említett gumikajakkal, unokatestvéremmel Tibivel együtt  beeveztünk a nádas járatai közé, és a halászok zsákmányát fosztogattuk ki. A haljáratokba teniszhálóhoz hasonló készségek voltak felállítva, onnan dézsmáltuk meg a halakat. Anyám ránk is kérdezett, hogy honnan a zsákmány, amit én egy kis füllentéssel el is intéztem, lévén, hogy nem volt nálunk horgászfelszerelés: a többiek küldik, mert már annyit fogtak. Ez hihető is volt, de a mondás szerint is: a hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát - egyszer mi is lebuktunk. Egyik alkalommal egy 4-5 kg körüli pontyot nem tudtunk kiszedni a hálóból, és az egészet, úgy ahogy volt hazavittük.  Anyám, amikor ezt meglátta, pedig jó beszélője volt, és nekünk köszönhetően edzett idegrendszere is, szóval egy szó, mint száz, de szólni sem tudott. A büntetésre már nem emlékszem, de az úgy sem volt rosszabb, mintha a halászok lepleznek le. A kiadós verés ugyanis ránk nem nagyon hatott, pénzünk meg mindig volt.

A kajakkal - bár ez sem volt eleinte megengedve - bejártuk az egész tavat, még a természetvédelmi területet is. A Chernel Istvánról elnevezett utcában - ő ornitológus volt - Dinnyés határában, többek közt a madárvártát is többször megtekintettük.

Később - már vitorlással - úgy jutottunk be például a motoros találkozókra, vagy fizetős rendezvényekre, hogy beálltunk a Popstrandhoz, vagy a Napsugár strandhoz, és kiúsztunk a partra.

Reggel 10 - órakor, amikor felkeltem a lányok már nagyban takarítottak.

Akkor még nem dívott az a szokás, hogy mindent kulcsra zárni, és jó, ha van mindenütt rács, ablakon, ajtón egyaránt. Minden tárva nyitva állt.

Ez a szokás csak 95-től szűnt meg: akkor valaki besurrant, amíg én apámat vártam Pestről Tibiéknél a büfében. 50 ezer Ft-om tűnt el, ami akkor az egész havi fizetésem volt akkoriban. Mondhatjuk, hogy miért hagytam ezt a kisebb vagyont csak úgy egyszerűen az asztalon?

A válasz: addig semmi nem tűnt el a nyitott nyaralóból, és Pesten sem kellett zárni - még Léda halála után sem - az ajtókat. Onnantól fogva mindent zártunk, azaz nem mindent, mert amikor Agárdról feljöttünk a konyha ablakon bemászott valaki. Ez már 92 - után volt, mert Erzsivel számoltuk össze: kettőnktől használt áron kb.120.000 Ft értékű, főleg műszaki cikket loptak el. Azóta a sufnit is kétszer feltörték, és a szomszédokhoz is betörtek.

De térjünk vissza 76-ra, a nyári szünetekre: egy átlagos hétköznap Agárdon. Felkelés után reggeli a móri borozónál: lángos, fröccs. Utána találkozó a Dinnyés felöli strandon. Oda  jártunk a legszívesebben, mert ott a büfé és a kosárpálya egy helyen és a víz is egyből úszásra alkalmas volt. Sok kis barátnőm és barátom tudott kosarazni, a tornaóráknak köszönhetően, de voltak profi kosarasok is. Sokszor sörben játszottunk.

Pihenésképpen ott volt a tó, amelyben sokat labdáztunk is Az egyik barátom Szegeden vizipólózott is. Érdekes volt a szitu, hogy a vízben órákat fürödtünk és nem fáztunk, de lévén csont soványak voltunk, ha kijöttünk annál inkább.

Egyik alkalommal egy lengyel társaság is jött oda hozzánk, mert ott autós és   sátoros camping lehetőség is volt. Sőt sokan biciklivel jöttek oda, mint ők is. Megkérdezték, hogy játszanánk-e egy meccset velük.

Kommunikálni könnyen tudtunk egymással, mert angolul mindnyájan  elég jól beszéltünk.
A jégkorongnak köszönhetően én elég sokat faltoltam, amit aztán vissza is kaptam a nagyobbaktól. Volt köztünk kézilabdás is, így volt kik vegyenek revansot. Ezt is volt, hogy szemüvegem bánta. Pár rá is ment a különböző sportokra. Visszatérve Lengyel kihívóink rendesen kikaptak.

Este páran elindultunk üzemanyagot venni a házibulira. Persze Nádas mellett, és be is kellett menni, ha már arra jártunk. Legnagyobb meglepetésünkre egy csomó kormány nélküli campingbicikli volt ott. Bent újdonsült ismerőseinkkel, a Lengyel csoporttal találkoztunk. Ők vették le a kormányt a kerékpárokról.

Egyből újra összejöttünk, és meghívtam őket a nyaralónkba.

Kiderült, hogy krakkóiak, legalább is ott egyetemisták. Elkezdtünk táncolni. Akkor derült ki, amikor egy rock and roll szám következett, hogy ebben ők a jobbak. Nem volt nehéz dolguk, mert utóbb bevallották, hogy jazz-balett szakra járnak az egyetemen. Amikor ezt megtudtam Bill Halej helyett egy japán rock and roll: a Carol együttes egy teljes lemezét tettem fel. Ketten mind a kb. 45 percet végigtáncolták szinte minden számot más és más koreográfiával. Már csak ez is megérte, hogy összejöttünk a kosárlabda pályán. Volt, hogy éjszaka lementünk még egyet kosarazni, vagy fürödni. Fürdés után egy kis "altató" gyanánt még megittunk egy pohár italt, majd mindenki aludni ment, hisz folytatódott tovább reggel 10 óra körül az újabb nap.

A szemüvegem fogyóeszköz volt.

Egyik alkalommal délután 6 óra körül bejelentettem a lányoknak, akik  már ott voltak a nyaralóban, hogy fél órára felugrok vízipólós haveromhoz, mert nála volt a magnóm is. Valamit át akartam venni az esti bulihoz. A fél órából, mert akkor még órát sem hordtam a víz miatt - most már kettő is van rajtam - másfél óra lett. A bicikliről még le sem szálltam, két barátnőm megfogta a kormányt, majd egyszerre úgy pofon vágtak, hogy köpni-nyelni sem tudtam. A szemüvegem lerepült és el is törött. Ez egy csütörtöki nap volt. Szombatra vagy vasárnapra az egész csapatnak - így nekem is - jegyünk volt az Omega koncertre a Kisstadionba. Ez azért lényeges,  mert nekem soha nem volt tartalék szemüvegem. Az oka az volt, hogy minden egy két évben változott a cilinder és a dioptria is. Hét vége révén szemüveg nélkül maradtam, mert az optikusomhoz sem sikerült eljutnom.

A koncerten a szemüveg hiánya ellenére nagyon jól éreztem magam, mert a lányok teljesen elkényeztettek, hisz okuláré nélkül az orrom hegyéig sem láttam el. Az ölükbe hajtott fejjel hallgathattam az előadást, és mindenben elkényeztettek. Már nem is sajnáltam, hogy eltört a szemüveg, és azt sem, amikor egy kicsit megfájdult a fejem. A koncertet nagyon jó volt hallgatni is. Nem hiába hívták az  Omegát RED STAR - nak is.

Régebben a Piramis, a Bergendi - Demjén Rózsival - a Bikini, a Beatricse, Presser Pici az LGT-vel, az ERGO - és még hosszan sorolhatnám -  is felléptek az agárdi Pop strandon. Később hagyományosan minden évben itt volt az Edda-tábor is. Több ezer ember volt kíváncsi ezekre a koncertekre. Ma is vannak nyáron koncertek, de már a nézettség régen nem a régi. Az utóbbi tíz egynéhány évben már nem is követtem a koncerteket elég volt hallgatni. Ezt főleg a szezonális vendéglátóipari egységek sínylik meg.

Régen, a 80-as évékben - nem tagadom -, munkahelyemen - mi csak úgy hívtuk a Filánál - brigádvezető, és később KISZ-titkár is voltam, és mint a legfiatalabb bélyeges én vezettem a legnehezebb területet is: a Külföldi Rendezőt, ahol mintegy 120000 különféle bélyegből készítettünk összeállításokat. Jó szemrontó volt - még talán a szerkesztő rajzoló múltamnál is - ez a munka. Vízjel, fogazatok, többszínnyomat, tévnyomatok , képméretezés, hamis bélyegek és tévnyomatok, több féle, angol, német, francia nyelvű katalógusok nehezítették a munkát, de én nagyon élveztem. Mint már erről is írtam, én feljárhattam a MABEOSZ-ba is .Így bár10 -12 órát dolgoztam, de mint mondtam már,megérte.

A száz-százötven féle motívum csomagoktól, egészen a százezres-világ összeállítást is az én kis teamem készítette. A külkeresek nemcsak azt kérdezték meg, hogy milyen összeállításokra vagyunk képesek, hanem vétó-jogom is volt egyes üzleteknél. Akkor csak a terv volt a lényeg, meg a nyereség, így az utánpótlást főként belföldről intéztük.

Ezzel kisebb-nagyobb kárt is szenvedett  a vállalat, lévén kevés volt az import, és a bartel üzlet is. A mi kis területünk hozta a legnagyobb nyereséget, akár csak amikor a Transzelektro-nál az atom osztályon dolgoztam bonyolítóként. Onnan azért kellett eljönnöm mert ha üzletkötő szerettem volna lenni  oda még a külker főiskola is kevés volt.

Főnököm Raszl Karcsi bácsi azt akarta, hogy végezzem el a Műszaki Egyetem   gyengeáramú villamosmérnöki szakát, de lebetegedtem, és kezelőorvosom lebeszélt arról hogy egyetemre járjak. Ezt egy kicsit még ma is sajnálom, de a bélyeg mindenért kárpótolt.

Ekkor én már nagyban űztem a japán harcművészeteket. Szegedi János Tamás volt az edzőm-mesterem, a Mélyépterv-nél. Tanultam karatézni,  aikidózni,  anuncsakuval és a kendoval is megismerkedtem.

A mai úgynevezett ketrec harccal is,  bár ezt csak ketten csináltuk egyik edzőpartneremmel aki dzsúdózott és karatézott is. Itt lett a becenevem szemüveg. Békés természetű vagyok a mai napig is. Egy rövid ideig még tanítványaim is voltak. Szemüvegemnek és a sok sportsérülésnek meg a mentálhigiénés problémáimnak köszönhetően már csak a saját szórakozásomból egyedül edzek kis szobámban, persze zenére. Vigyáznom kell, mert a szemem, a beültetett lencsék ellenére is, eléri a  -20 dioptriát. Ennek köszönhetően 80%-os rokkant nyugdíjas vagyok. Itt az edzőteremben kiélhettem magam. Érdekes, hogy az edzéseken egyetlen szemüvegem sem törött el.

Hat hónapos koromban kaptam egy szívizomgyulladást. Két hétig voltam élet és halál között, de az orvosoknak hála, túléltem. Amikor a doktornő mondta anyámnak, hogy most már tartsa be a látogatási időt, mert a gyerek túl van az életveszélyen - majdnem ott kapott szívbajt. Addig azt hitte, hogy a protekciónak köszönheti a minden napos vizitet. Ha pár évtizeddel korábban születek, ott is hagytam volna a fogamat.

8 hónapos koromban jött a telefon, azonnal hagyjuk el Budapestet, mert kitört a gyermek- paralízis járvány, és a legyengült szervezetemmel különösen veszélyeztetett voltam. Mindegy hova, csak el Pestről. Így kerültem az ismerősöknek köszönhetően le a Velencei tóhoz, Agárdra. Több helyen is béreltek anyámék szobát, végül Lencsés néniékhez kerültünk egy nagyon kis szobába, ahol csak három ágy, egy szekrény,,és egy kis asztal fért el. Ide voltunk sokszor öten is bezsúfolva. Ez volt az oka, hogy minden nyaramat, s később szabadságom nagy részét is itt lent töltöttem. 68-ban felépült a nyaralónk. 67-nyarát Zsolnai bácsi Balatoni úti házában töltöttük el. Ő újságíró volt. A telken egy kis faház, és egy nyári pb gázos konyha is állt. Ők csak a faházra tartottak igényt, az egész nagy ház a miénk volt.

68 nyarát már a saját nyaralónkban tölthetjük. Nekem és a kuzinnak, és a gyerekkori pajtásainknak már az eddig leírtak alapján is irigylésre valló fiatalságunk volt. Azért még most sem panaszkodhatunk. Kár hogy egy kicsit szétszóródtunk, mert csak lent és nagyon ritkán találkozunk.

Az, hogy apám a magánszektorban  /maszek/ dolgozott meg volt a hátránya is. Nem vettek fel állami óvodába, sem később angol tagozatra a gimnáziumban, pedig egyedül én kaptam + 30 pontot a fogalmazásomra. Helyesebben tudtam angolul, majd később franciául és arabul írni, mint magyarul. Anyám, amikor rákérdezett, hogy mért nem vettek fel angol tagozatra, a válasz egyszerű volt: mi úgy is elég gazdagok vagyunk ahhoz, hogy magán tanárom legyen. Így is volt, de Lehmann bácsiról, és a tőle tanult dolgokról már korábban írtam, így nem bocsátkozom ismétlésekbe.

Azért az "átkosnak" is megvoltak a rossz oldalai, de a velem egyidősek vagy pláne az idősebbek nem panaszkodhatunk. A gebinben dolgozók, és a maszekok jobban jártak, mint a mai kényszervállalkozók vagy fiatalok zöme. De talán ennyi is túl sok a politikából. Így minden ellenére, legalábbis én nem panaszkodom.

Már a Félsziget újságban is írtam az ultiról. Körülbelül 40 éve játszom pénzben, de szinte mindig én veszítek. Mert amilyen körültekintő vagyok a

Már a Félsziget újságban is írtam az ultiról. Körülbelül 40 éve játszom pénzben, de szinte mindig én veszítek. Mert amilyen körültekintő vagyok a munkámban, annyira rizikózom a kártyában, és a lapjárásom is rossz, az elosztásról nem is beszélve. Ha betlim van - akár terített is - biztos azt is túllicitálja valaki. 50%-kos esély is kevés, én meg szeretem a rizikót, csak az üzletben próbálok meg tutira menni.

Az agárdi kártyapartnereim mind öreg rókák. Nehéz ellenük ilyen szerencsével játszani, és a mondás is rossz, mert a szerelemben sem voltam soha szerencsés, bár ez a betegségemnek is köszönhető.

Legfiatalabb partnerünk Stefi 8 évvel volt idősebb nálam. A legidősebb Borisz volt. Sajnos már mindketten meghaltak. István - Stefi - amikor a játékomat nézte, mindig megjegyezte, hogy: Ali, te még a rókának is adsz egy kör fort.

Nem játszom olyan rosszul, csak a rövidtávú memóriámmal van baj, mint mondtam szeretek blöffölni és hazardírozni is. Ez nem mindig kifizetődő.

A Félsziget klubházban - ami a mentálhigiénések  klubja - ott is minden nap "dolgozunk". Mi ugyan is így hívjuk az ultizást, ami egyébként a társasjátékkal, sakkal... ,szintén jó és tényleges terápia is egyúttal.

A legjobban Zoli játszik. Stílusa olyan, mint egyik öreg haveromé, csak a tutit játssza meg, és számolja is. Ráadásul engem a szemem is zavar, még jó hogy felismerem a lapokat.

Springer Ferenc szobra

Yacht-klub

Déli part ősszel

A Velencei tó térképe

Utca-részlet