ALADÁR 1.

Vágott képek 

ALADÁR

1.

Imre cikke után én is úgy gondoltam, hogy az ember legrégibb társáról, a kutyáról írjak.

Gyerekkoromban, olyan 10-12 éves lehettem, kaptam egy másfél-kétéves, tehát felnőtt boxer kutyát, akit keresztapám, aki mellékesen állatokkal foglalkozó kaszkadőr volt, hozott nekem. Ez azért lényeges, mert a Léda már szinte mindenre be volt idomítva. Már a kezdetektől fogva második anyám volt. Nálunk Pesten és Agárdon mindig minden ajtó, kertkapu nyitva volt, mert a kutya úgy őrizte területét, hogy idegen nem nagyon próbált bejönni, ő meg se egy macska, vagy egy másik kutya miatt sem volt hajlandó elhagyni a kertet, pedig bármikor megtehette volna. Ha rajta volt a póráz, engem és édesapámat is csak nyíl egyenesen engedett átmenni az úton, különben áthúzott minket a jó irányba. Ha zöldre vártunk, vagy ő várt meg minket, mindig leült a járda szélén. Nőstény létére méretben és erőben vetekedett a kan boxerekkel, és ezt az erőt gyakran ki is használta, főleg, ha egy nagyobb kutya egy kisebbet bántott. Egyszer egy kuvaszt tett helyre, ami abból állt, hogy oldalról felborította, majd rákapott a fogaival, egészen addig, amíg az fel nem adta a küzdelmet, pedig csak fojtott, nem harapott. Ugyanígy járt egy Dán Dog is. A MOM-parki kutyatársadalomban csak egy komondor nem vette komolyan.

Élményeim közül csak egy párat emelnék ki.

*Télen egyszer kipróbáltam, és befogtam hám nélkül a szánkó elé. Egy 60 kg-os embert, egy 30-40 fokos lejtőn simán felhúzott. Ezt kihasználva, amikor apámmal közösen mentünk szánkózni, mindig a kutya húzta fel a lejtőre a szánkót. Már első alkalommal az öreg kitalálta, én ültem elől, a kutya középen, ő hátul. Ennek először az lett az eredménye, hogy a kutya féltésből agyonnyalogatott, így otthon, miután a nadrágomról lenyalta a havat, én hagytam, bár teljesen fölösleges volt, a fürdetést így sem úsztam meg.

*Jó idő volt, legalább 25-30 fok meleg. Amikor focizni mentem, párszor elvittem a kutyát is, ekkor is ez történt. Még kíméltem, lefektettem a bokorba azzal az utasítással, hogy ott marad a kutya, és őrzi a pórázt. Jó 2 órát fociztunk, amikor úgy döntött a társaság, hogy ideje lenne haza menni ebédelni. Így is tettünk. Otthon anyám kérdőre vont: Hol a Léda? Ugyanis mindig mindenhova ő ment előre, főleg, ha kajáról volt szó. Ajaj, mondom én, kint felejtettem a parkban. Már mentem is érte. Amikor úgy 50 méterre megközelítettem, egyszerre szóval és intéssel közöltem vele, hogy jöjjön és hozza a pórázát is. Bár a boxereknek élénk az arcmimikája, semmi szemrehányást nem vettem észre rajta. Így még időben hazaértünk és a külön számára főzött kaját sem kellett újra melegíteni. Tudni kell azt, hogy még szombaton és vasárnap is a kutya evett először, még azt is meg kellett várni, hogyha melegnek találta a kaját, és kényelmesen visszafeküdt a helyére, s vár, amíg kihűl.

*Lent Agárdon volt egy jó barátja, a Brúnó. Több mint valószínű, hogy tigriscsíkos létére ő volt a legnagyobb kan Magyarországon. Engem ért a megtiszteltetés, hogy a szuper idomítású Lédát és a világ legfegyelmezetlenebb kutyáját, Brúnót elvigyem fürödni a tóba. Ez úgy történt, hogy mindkét eb minden parancsszó nélkül letámadta a büfét, mert el lettek kényeztetve, és mindig kaptak egy kis kolbászt. Ezt először anyám ki akarta fizetni, de a büfés házaspár nem engedte. Miután a két bélgép jóllakott, jöhetett a sport. Innen már gyorsan kiértünk a szabad-strandra. Az odavezető úton rá kellett tennem a pórázt mind a két kutyára, Brúnó miatt. Persze, ez csak egy pótcselekvés volt, hiszen Léda elég erős volt ahhoz, hogy bárhogy elhúzhatott volna, ha épp akarja. A Brúnót könnyedén meg is lovagolhattam, ha akartam, mi volt neki az a 30-35 kg. Akkor, ha rám kötnek egy ejtőernyőt, még fel is húznak. Jön a víz, pórázokat le, az öregfiú már bent is a tóban, Léda ott toporog, megvárta, míg szerzek egy botot, bedobom a vízbe, majd jött a parancsszó: hozd vissza! Csak akkor ugrott ő is. Jött a verseny, persze csak akkor, ha Brúnónak nem volt más időtöltése. Kedvenc játéka az volt, hogy lemerült a víz alá búvárkodni, és ilyenkor mindig valami számára nagy kinccsel jelent meg. Én csak tovább apportíroztattam Lédát. A baj csak akkor kezdődött, amikor éhes lettem, lévén ők már felfalták a büfé készletének legjavát, nem volt sietős az ebéd. Lédát kihívtam a vízből és leültettem a partra, ez még simán ment, csak ott volt kedvenc haverom, s kolbász híján minden praktikát be kellett vetnem, hogy kijöjjön. Eldobtam neki egy fát, hátha ha visszahozza, jelzésértékű módon megpróbálom kihúzni. Egyszer csak egy csobbanás, Léda a vízben. Ha ő, én miért ne – alapon. Minden kezdődött elölről. Legalább 10 perc telt el így, míg nagy nehezen a kutyus ismét pórázon volt, s elindulhattunk hazafelé. Lehet, hogy közben ők is megéheztek?

*Ha már Brúnót, Léda agárdi legjobb barátját említettem, nem hagyhatom ki Buksi I-et, pesti legjobb barátnőjét sem. Ő unokatestvéremék szuka tacskója volt. Azért Buksi I., mert őt követte Buksi II. és Buksi III. Ez nagy találékonyságra vallott. Mint mondtam, Léda másfél-kétéves korában került hozzánk. Ez azért fontos, mert elég viharos volt az első találkozásuk, ugyanis mint majdnem minden tacskó, Buksi I. sem mérte fel először az erőviszonyokat, és egyből megtámadta a nála közel háromszor nagyobb boxert. Léda leegyszerűsítve a dolgot, feldöntötte a vele kb. egyidős kutyát, ráfeküdt, majd hangos morgással közölte vele, hogy még nem vacsorázott. Innen kezdve, mint már mondtam, nagyon jó barátnők lettek. Buksi I. is megkönnyebbült, hogy nem egyedül kell őriznie a házat, ezt ki is használta, Léda árnyékában még a legnagyobb kutyákat is megugatta. Sokszor úgy, hogy Léda hasa alá ment és onnan ugatott. Texasi Star Lonci, mert ez volt a kutyám törzskönyvezett neve, egy ideig be is dőlt barátnője ugatásának, még az előszobában lévő helyéről is lement a kertbe megnézni, mi a probléma, de egy idő után – mert valahol ő is kényelmes volt – csak az ablakhoz ugrott fel két lábbal, vagy kinézett az erkélyről.

*Buksi I. nem járt ki a parkba, így ő kimaradt a kutyatársadalomból, megelégedett Léda társaságával. Egyszer megpróbáltuk – akkor Buksi I. már túlsúlyos volt. Ez abból állt, hogy tacskónkat pórázra fogtuk, Léda meg szabadon jött, hol előttünk, hol utánunk, természetesen csak a járdán. Buksi I. lefékezett egy 50 méter megtétele után és hevesen jelezte, hogy se előre, se hátra ő egy lépést nem tesz. Pechjére két dolog is megnehezítette a helyzetét. Az egyik a póráz, a másik a Léda. Ugyanis az öreglány egy egyszerű rántással kikapta unokatesóm kezéből a pórázt, majd véletlenül sem hazafelé, hanem a park felé vette az irányt. A másik öreglány, mert akkor már kb. 60 évesek lehettek, rájött, hogy nem jó ellenkezni és utolsó erejével kezdett el futni a másik öreglány után. Ez addig tartott, míg kinevettük magunkat, és megsajnáltuk a lusták leglustábbikát. Rászóltam a Lédára, majd Buksi I-et Tibi unokatesóm hazavitte. Léda arcára kiült az elégedetlenség, hogy már nem azért, de én soha nem vittem őt ölben haza.

*Mi mindenre tanítható egy olyan kutya, melynek gazdája, azaz én, még élvezi is a kutyaidomítást? Még a Léda fénykorában, amikor lehetett úgy négy éves, a következő galádságokat és praktikus dolgokat tanulta meg tőlem és kutyatársaitól. Megtanítottam arra, hogy ráüljön a park padjaira vagy külön utasításra ugorja át; akkor még ott foci- és kutyaparadicsom volt. A jobbra vagy balra, ide vagy oda a leckékhez tartozott.

A Gesztenyéskert mindemellett az ifjú szerelmesek kedvenc helye is volt. Lévén, hogy a kutya parancsszóra és kézjelre is hallgatott, jött az első csibészség. Az egyik padon egy szerelmespár volt, kik elmerültek csókjaikba. Több se kellett egy 12-13 éves gyereknek, jött az utasítás, és a kutyát a pad szabad helyénél átugrattam. A reakció automatikus volt, de részben a kellő távolság, és a kutya bizalomgerjesztő külseje miatt megúsztam.

*Már haladtunk a nyár felé, de még nem volt ráírva a Vakáció szó egyik betűje sem a táblára, de volt vagy 30 fok, anyám kihasználva, hogy nem járok se edzésre, sem meccsre (akkor jégkorongoztam a Volánban), elküldött a Böszörményi úti közértbe (most a Spar van ott), hogy vásároljak be. Természetesen a kutya volt velem, megszokott módon, póráz nélkül. Sorba kellett állnom az üvegvisszaváltónál, a hús-pultnál, kenyérért stb. Szerencsére egy jó karban lévő harmincas nő állt előttem a pénztárnál, így gyorsabban haladt az idő. Előttem végzett, akkor még nem nagyon voltak reklámszatyrok, így a kenyérre pakolta a tojást és még azt a pár dolgot, amit vásárolt. Végre, de majdnem pechemre, én is végeztem. Szóltam a kutyának, aki kint várt a bejáratnál, hogy megyünk haza. Lédának volt egy rossz szokása, mindent és mindenkit megszagolt. Szerencsémre megelőzött vagy tíz méterrel, mert egyszer csak fellibbentette a nekem is tetsző harmincas nyári ruháját, a többit már le sem merem írni. Egy enyhe sikoly, kenyér, tojás és minden lenn a földön, én meg átmentem Péterbe és letagadta; ehhez a kutyához semmi közöm, pedig egy kicsit irigyeltem is valahol. Tisztelt Bírónő, én ott sem voltam; én ilyet nem tanítottam a kutyának. Póráz meg azért nem volt a kutyán, mert mind a két kezemben volt bevásárlószatyor.

*Most ugrok az időben, mert szerintem nem a kronológia, hanem a történések, az ok, okozat, a tanulság, a story az érdekes. Ez tükröződik minden érdeklődési körömben, legyen az a történelem is.

Léda már kb. 8 éves. Megint vásárolni kellett menni. Helyszín ismét a Böszörményi út. A kutyát megint póráz nélkül viszem, mint általában, Csak nem ismétlődik meg a történet. Lefektetem a tűző napon a bejáratnál, majd egy jó fél órát töltök bent. Kijövet vidám nevetést hallok, a kutyát nem is lehet látni a sok embertől. Odamegyek megnézni, miről van szó. Hát az öreglány, aki már közel a 60.-at tapossa, elaludt és hangosan horkolt. Ez olyanoknak, akiknek nincs kutyájuk, egy érdekes dolog volt. Én odamegyek, megpacskolom a fejét, erre ő mint egy álomszuszi ember, kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat. Körülnézett, majd egy jó kis nyújtózkodás után felkelt. Indulhattunk haza.

*Nem mindig csak a Mom-parkba mentünk, volt, hogy csavarogtunk is. Egyik alkalommal a Sas-hegyet hódítottuk meg. Én már nem is tudom, hogy hol voltunk, de csak mentünk tovább. Egyszerre egy betonfal, előtte egy téglarakás állta utunkat. Előre mentem felderíteni a terepet, és a kb. 180 cm-es betonfalra felkapaszkodtam, a kutya lent várt. Mit lehet tudni, mi van a fal mögött. Miután tiszta volt a terep, szóltam, hogy ugorjon utánam. Ekkor én még jól láttam, még szemüvegem sem volt, viszont azt észrevettük, hogy a Léda rövidlátó. Az öreglány szinte ülő helyzetből fejjel nekiugrott szegény téglarakásnak. Nekem már minden bajom volt, ő csak megrázta magát, hátrébb ment és lendületből felugrott a betonszegélyre, ami egy szintben volt a biztonságos anyafölddel, aztán folytathattuk utunkat.

Bár még nem láttuk, de egy közeli helyen valami lehetett, mert több kutya ugatását hallottuk. Kíváncsiságunk hajtott, hisz mind a ketten hozzá voltunk szokva a kutyatársadalomhoz. Biztos, ami ziher, a mindig nálam lévő pórázt ráraktam Lédára. Kis gyaloglás után egy kutyakiképzőbe kerültünk. Tele volt különböző márkájú fiatal kutyákkal. Éppen az engedelmességi és akadály pályát gyakorolták. Minket is szívesen fogadott a vezető. Az alapok után megkérdezte, hány éves a kutya? Nyolc, feleltem a kérdésre. Jó! – válaszolt bőbeszédűen. Az akadálypályán volt már? Még nem, de sok mindent tud és kora ellenére gyorsan tanul. Így indultunk neki az akadálypályának. Az indulás jól ment, amikor kis gátakat kellett átugrani. A baj ott kezdődött, amikor a gerendához értünk, a felmenetel és az első lépések még mentek, de a kutya beremegett és megállt. Most igazolódott be, hogy nemcsak az emberek kaphatnak pánikrohamot. Levehetem? – kérdezte a főnököt, aki megjelenésünktől fogva csak velünk foglalkozott. Le! – mondta ő szűkszavúan. A Léda rövidlátó, és ezek szerint tériszonyos, pedig régen még kerítést is tudott mászni. Ez már a korral jár. – mondta ő. Itt be is fejeződött az akadálypálya. Csibészelni tud. Igen, most belőlem tört ki a szószátyárság, de előtte egy kicsit apportíroztunk. A fog meg! Csibész! című játék, a rongyrázással kezdődött. Ez olyan jól sikerült, hogy még a sokat látott kutyakiképző vezetője is meglepődött. Miután az utolsó kutyus is átesett a ceremónián, jött a csibészkaros ember. Főnökünk nagyon kíváncsi volt az öreglányra, s így szólt: ezzel a boxerrel kezdjünk! Mivel Lédát még emberre soha nem uszítottam, és csak kutyával verekedett, ha kellett, én is nagyon vártam az eredményt, de Imre bátyó, keresztanyám férje jó munkát végzett. A kutya még mindig tudta, mit kell csinálni. A legnehezebb az volt, hogy tisztázzuk, ki a csibész, a többi már ment magától. Először megpróbálta feldönteni, de a profi az profi, ezt a csibészkaros embert nem lehetett bepalizni, maradt a csibészkar. Léda beleharapott, és az ember kipróbálta, milyen az ereje. Ő is erős volt, mert többször is körbeforogva megpörgette a kutyát, akár csak apám tette régebben. A többi kutya produkciójával be is fejeződött az aznapi kiképzés. Igen ám, de hogy megyünk haza, mert onnan nem lehetett látni a földrengés-előrenemjelző-obszervatórium antennáját. Nekem mindig kellett egy jól látható tereptárgy, különben eltévedek a mai napig is. Szerencsére nem voltam egyedül, aki a Sas-hegyen lakott, és így, már nem emlékszem hogy, de bérlet és pénz nélkül, a BKV segítségével hazaértünk. Egyikünknek sem kellett mondani, hogy kész a vacsora.

*Léda fogalma a relatív értékekről. Szerelők jöttek hozzánk. Amikor meglátták a kutyát, azt kérték, hogy zárjuk el. Anyám egyszerű reakciója az volt, hogy minek. Ez a kutya még akkor sem harap, ha eszik. Különben se tudnánk hova zárni, és egész nem lehet a konyhában sem. Én is jót röhögtem a markomba, három meglett férfi, szerszámokkal felszerelkezve, és félnek attól a blökitől, aki nemhogy parancsra abbahagyja a kaját, még a csontot is ki lehet venni a szájából, maximum megsértődik, ráül a helyére, ami az előszobában volt a tükör alatt, és duzzog. Egész nap minden stimmelt, a munkások ki-be járkáltak. Odáig jutottak, hogy megsimogatták a kutyát, de eljött a késő délután, lejárt a munkaidő. Az összes szerszámot levitték a kocsiba, és most jön a meglepetés: jött a létra. Miért, miért nem, a kutya leült az előszoba közepére és vészjóslóan elkezdett vicsorogni. A létra az tabu, nem viheted sehová; kb. így fejezte ki magát a saját módján. Még szerencse, hogy nem támadta meg a mestert. Ez a viselkedése minket is meglepett. Egyből ráparancsoltam, majd átvettem a létrát a még mindig remegő szakitól, és én cipeltem le. Miután a kutya megint átment szelídbe, emberünk is megnyugodott, elköszönt tőle, de megsimogatni nem merte. Innentől fogva, amíg nálunk dolgoztak (pechemre), a létra cipelése az én feladatom volt.

*Hogy mennyire lehet egy eb következetes, erre már korábban is kitértem. Ötödikes koromtól fogva egy piarista pap bácsi járt hozzánk, hozzám és unokatesómhoz, először nekem csak angolt tanítani. Természetesen nem az iskolai anyagot. Később ő tanított franciául és oroszul is. (tanultam később, de már nem tőle, arabul is). Slendriánságom és ingerszegény környezetemnek köszönhetően már csak angolul tudok, elég jó társalgási szinten.

Léda arra lett betanítva, hogy bármilyen kajáról, édességről is legyen szó, azt csak kizárólag nagyanyámtól, anyámtól, apámtól és tőlem fogadhatja el. A pap bácsi mindig adott egy karamellás Stolwerket Buksi I-nek és rajtunk keresztül Lédának is. Már évek óta ezzel kezdődött az óra, Lechmann bácsi (elnézést, ha rosszul írom a nevét), már szinte családtagnak számított, bár össze kellett szednie minden türelmét, mert egy hiperaktív gyerekhez, aki pl. szótárt sem volt hajlandó vezetni, ő írta meg helyettem, és még sok egyéb, még több türelem kellett. De maradjunk a cukorkánál! Megengedtem neki, hogy közvetlenül a kutyának adja oda. A kutya, bár mondhatnám csúnyán is, elnevelődött. Ez az egy alkalom elég volt ahhoz, hogy ha nem vagyunk ott, más ismerőstől is elfogadjon kaját. Anyám egyik barátnője, aki egy óvoda konyháján volt főnöknő, mint később kiderült, onnan hozott húsokkal etette a kutyát. Ha egyszer valamit szabad, azt szabad máskor is.

*Nagyanyám nagyon szerette a fáról közvetlenül enni a cseresznyét. Megkért minket gyerekeket, hogy az alsó ágakon levőket hagyjuk meg neki. Ez így is volt. Egyik alkalommal kérdőre vont minket, hogy miért nem hagytuk meg az alsó ágakon, amikor a fa még tele van? Mi bizonygattuk, hogy nem mi voltunk, de akkor ki volt? Egyik nap eljött a lebukás pillanata. Mentem le a kertbe, és arra lettem figyelmes, hogy remeg az egyik cseresznyefa alja, majd a remegés megszűnik. Szép halkan közelítettem a fához, látom, hogy a kutya ül ott. Megálltam és vártam mi fog történni. Érdemes volt várni, mert én még ilyet nem láttam, ugyanúgy, mikor én is felmarok egy gyümölcsöt letépendő a fáról, a kutya is célzott, ugrott és kisebb-nagyobb sikerrel letépte a cseresznyét. Csak szavahihetőségemnek köszönhető, hogy nagyi elhitte a sztorit. Állítólag Léda ugyanezzel a technikával ette a szőlőt is. Úgy látszik, vele senki nem közölte, amit nemrég hallottam vagy olvastam, hogy a kutyák ezért, azért, amazért nem ehetik a szőlőt; a cseresznyét, ha minden igaz, igen.

*A kutya helye tabu. Nagyanyám külön vackot varrt a kutyának. Alapja, ha minden igaz, a gyerekkori paplanom volt, és ehhez járult egy párna. Mindegyikhez tartozott egy-egy kék és piros huzat is. A párnát először nem értettem, de aztán Léda óriási precizitással beállította magának és arra tette a fejét. Eddig nem is volt probléma. A gond akkor kezdődött, amikor a huzatot le kellett cserélni. Első alkalommal anyám még nem gondolt arra, hogy a kutya vacka, legalábbis a mienkénél, a póráznál is fontosabb. Amikor felemelte, még nem volt gond, de amikor le akarta szedni a huzatot, a kutya egyszerűen kiszedte a kezéből és ráült. Ezután a párnahuzat kicserélése már nem is jöhetett szóba. A kutya megérezte a dolgot, és semmivel nem lehetett rávenni, hogy menjen le a kertbe. Így a csere elnapolódott. Másnap megvártuk, amíg lemegy, és kihasználva a helyzetet, becsuktuk az ajtót és lecseréltük a huzatot, majd az ajtót újra kinyitottuk. A hölgyet felhozta a hasa. Az első, amit meglátott, az a változás volt. Meglepődés ült ki az arcára, odament, megszagolta. Ez az enyém, de különös a szaga (mosópor?) Biztos, ami biztos, megjelöljük. Még szerencse, hogy nem úgy, mint a felségterületüket szokták. Belefeküdt a vackába és hanyatt fekve elkezdett hemperegni.

*Vigyázz, ha egy nagytestű kutyát, bármennyire szereti a vizet, fürdetsz, zárd be a fürdőszoba ajtaját! Nagyanyám és anyám erről megfeledkezett. Léda minden komolyabb noszogatás nélkül mászott be a kádba. Még azt is tűrte, hogy lezuhanyozzuk, még élvezte is, de jött a babasampon. Először hozzáteszem, hogy nálunk minden fordítva van, ha a fürdőszobából nézzük, az ajtó a gardrób szobába, a másik a nappali szobába vezet. Szóval, jött a babasampon. Egészen addig nem volt baj, míg jól fel nem habosodott, és a mindenre kíváncsi hölgy meg nem kóstolta. Ekkor kiugrott a kádból, kiment egyenesen a nappaliba, ott többször megrázta magát, majd a többit a szőnyegekben hemperegve próbálta kisebb-nagyobb sikerrel magáról eltávolítani ezt a különös valamit. Ennek őseim nem nagyon örültek, de a végén jót mulattak, és elhatározták, máskor jobban vigyáznak. Többször, de hab nélkül fogják lemosni.

*Érdekességképpen, Léda nem bántotta a macskákat. Legalábbis úgy, ahogy egy macskagyűlölő kutya, akit a gazdái tesznek azzá. De én akkor sem lennék macska környezetében. Már majdnem 30 év eltelt, és én mégis úgy írok róla, mintha élne. Én nem vagyok vallásos. Legközelebb a buddhizmus áll hozzám a vallások közül, de elfogadom az összes többi vallás ama részét, ami jó, és inkább materialista felfogásomnak megfelel. Azt tartom például az embereknél is, hogy mindenki addig él, amíg szóbeszéd vagy írás alapján tudnak róla; ha az illető meghal és nem adta tovább eme tudását, akkor hal meg ő is. De most maradjunk meg Léda és a macskák különleges kapcsolatánál, ugyanis a kutyánk a macskákat különös játékszerként kezelte, ha épp ehhez volt kedve. Üldözte szegény párákat, ha már felségterületére tévedtek, és jaj volt annak, amelyiket el tudott kapni, és nem hagyta el a kertet, vagy nem mászott egy fa tetejére. Léda, mint egy jó anya, megfogta az irhájánál fogva, és most jön az a rész, amiért azt írtam, hogy nem lennék szívesen a környezetében macska, ugyanis elkezdte rázni, majd eldobta és az üldöztetés kezdődött elölről. Vagy sikerült elkapni, vagy nem. Jobb esetben, ha ott voltam, én szóltam közbe, hogy ez a macska szempontjából igen kellemetlen játékot hagyja abba.  Ha a macska úgy érezte, hogy megmenekült azzal, hogy felmászott egy fára, igencsak tévedett, hősnőnk akár lustaságából kifolyólag egy órát is ott tudott ülni a fa alatt, ne adj isten, ha elaludt, amit csóró macska nem biztos, hogy észrevett.

*Gyerekkoromban szüleim szinte minden évben elvittek a cirkuszba, és természetesen az Állat- és Növényparkba is. Persze a vidámpark sem maradhatott ki. Közel eminens tanuló voltam, talán ennek is köszönhető. Maradjunk a cirkusznál (ekkor még nem volt meg a kutya). Egyik alkalommal felkonferálták a következő számot: a futbalozó boxerek, két csapat, két kapura fog játszani.

Ezek a kutyák az idomítás csodái. Így is lett, bár kaotikusan, és ha alufballon leesett, annak vége is lett, mert valamelyik játékos a mancsával rácsapott és annak annyi. Egy ember arra vigyázott, hogy ez ritkábban forduljon elő, a kutyák meg fejeltek össze-vissza, ahogy ezt már az embereknél (focistáknál) is megfigyelhettem.

*Lédát 10 éves korom körül kaptam meg nyáron, amikor kis barátnőm Marcsi futott ki a strandra és már messziről kiabált: kaptál egy kutyát, ott van a kertben nálatok. Ugyanis telekszomszédok voltunk és vagyunk a mai napig is, annyira jó viszonyban, hogy a kutya megjöveteléig még kerítés sem választotta el a két telket. Utána már igen. Szegény kutya, tisztára, mint egy kivert kutya ott szomorkodott a verandán. Pár nap alatt megszokta új helyét, amiben nagyban közrejátszott, hogy mi gyerekek minden finomsággal és szeretettel tömtük tele. Következő nyárra már Pesten is és Agárdon is megszokta a környezetet és az őt szerető embereket. Sokat játszottam és foglalkoztam vele. Már nem emlékszem mikor jutottak eszembe a cirkuszi boxerek. A zsebpénzemből, ami mindig volt, persze sokszor meg is kellett dolgoznom érte. Legtöbbet az üvegvisszaváltás hozott. Szóval, Lajos bácsinál, a sarki trafikosnál vettem egy lufit. Otthon felfújtam és jött a főpróba. Lédának nagyon tetszett a piros léggömb. Odadobtam felé, s lőn csoda, visszafejelte. Ez ment még négy-öt alkalommal, míg rájöttem, hogy nem a labdát fejeli, csak bele akar harapni, és így kerül vissza hozzám az új játékszer. Gyorsan abbahagytam a játékot, ismerve a cirkuszi lufikkal történt malőrök miatt, és átváltottam Léda erejét ismerve a nagy gumilabdára. Ugyanis, ha kicsivel játszunk, az is a lufik sorsára jutott volna. Nemcsak ő, de a harapása is nagy és erős volt, az én zsebpénzem meg véges.

*Léda nem volt egy ugatós kutya. Talán azért, mert nem csak erős egyénisége és fizikai ereje tette ilyen jámborrá. Egy gyengéje volt, a hasa. Újra Pesten, azaz Budán vagyunk. A legelső helyiség, ami az előszobából nyílott, a konyhaq, aminek le volt véve még a mai napig is az ajtaja, azzal szemben, a tükör előtt volt a kutya helye.Ez egy fontos adalék lesz, mindjárt kiderül, miért. Nem tudom, mondtam-e már, hogy a kutya evett először. Megnézte nyelvével, milyen meleg a kaja, és ha forrónak találtatott, visszament a helyére, s bármilyen éhes volt, kivárta míg elfogadható hőmérsékletű nem lett. A gond nem itt kezdődött, hanem amikor a család, vagy bármely családtag elkezdett enni. Általában együtt csak vasárnaponként ettünk. Apám nem dolgozott akkor, nekem nem volt angolórám vagy nem kellett sebbel-lobbal megírni a leckéimet, mert siettem edzésre vagy meccsre. Nsagyon szerettem jégkorongozni, balhátvéd voltam a Volán harmadik sorában, lévén én voltam a legkisebb a csapatban. A másik volt a felnőtt a felnőtt csapat. Akkor még nem voltak más korosztályok, így akár 100 kg-os csapattársaim is voltak, és ezért nem lehettem kapus. De térjünk vissza az egyik ominózus vasárnapi ebédhez. A kutya már ebédelt. Egy speciális levest kapott: gríz, 20 dkg fradikolbász és egy kevés maradék. Mindez neki külön készítve nap mint nap, és ez csak az ebéd. Mi is asztalhoz ültünk. Először leves volt. A kutya csak a helyéről figyelt, majd jött a főfogás, ami általában mindig húsétel volt. Nem tudom honnan tudta, de mindig a második fogásnál jött be, az amúgy is zsúfolt konyhába kunyerálni. Leült, morgott, majd boxerhez illően a nyála is csurgott. Mi így is szerettük. Érdekes, először mindig apám szívét hatotta meg, ő adott neki pár darabkát a húsból. Lévén, hogy az öreglánynak semmi nem volt elég, valamelyikünk mindig kiparancsolta a helyére. Bár lehetett látni, hogy nem szívesen, de szót fogadott. A parancs az parancs. Lédánkat nem kellett félteni, újabb három lépés és bent volt a konyhában, minden kezdődött elölről. Még nem is szólhattunk egy szót sem, ő a helyére ment, és hogy meddig maradjon ott, azt senki nem közölte vele.

*Még mindig a kaja. Egyik tavaszi napon, véletlenül együtt értünk haza unokatesómmal. (Még mindig az első emeleten, mellettünk lakik. Többet majd Gizmó, a yorkshire terrier és Colin, a golden retriever történeteiben.) Első útja a konyhánkba vezetett. Mik ezek az isteni szagok Ági néni? – kérdezte anyámat és már fel is emelte a lábos tetejét, mélyeket szippantva. Az a kutya kajája, te marha! – tört ki belőlem az őszinteség. Tibi, ha akarsz, ehetsz pörköltet is nokedlival. Ezt nem kellett kétszer mondani. Mindjárt jövök, csak lepakolom a cuccomat, és szólok anyunak, hogy itt eszem. Megvártuk a kutyát, majd mi is nekikezdtünk egyik kedvenc kajámnak, amit persze Léda is nagyon szeretett. Hogy ízlik, Tibi? – kérdi anyám. Nagyon finom, csak a nokedli egy kicsit vizes. Jónevelésem tartott vissza attól, hogy a nálam két és fél évvel idősebb kuzint jól bokán ne rúgjam az asztal alatt. A kutya kajáját megette volna, a nokedli, amit mi úgy szerettünk, ha nagy, az bezzeg vizes.

*A régi, szép időkben, mert már ismét Agárdon vagyunk, a Dinnyés felöli strandra ingyen beengedtek minket fürödni. Ott mélyebb volt a víz, és egyből lehetett úszni a stégekről meg még felnőttek is nyugodtan ugorhattak fejest. Mi már a baráti körünkben 3-4 éves korunkban megtanultunk úszni. Én még korcsolyázni, majd biciglizni is. A legjobb az volt, hogy a kutyákat is vihettük magunkkal, így Attilával, Zsolttal és az ő uszkárjukkal együtt, és persze Lédával is, egy meleg napon, ebéd után kimentünk erre a strandra. A két kutya vidáman úszkált együtt, a baj ott kezdődött, hogy az öreglány mindenáron ki akart menteni a vízből. Én, hogy fokozzam a riadalmat, elhatároztam, hogy átúszom alatta. Igen ám, de elszámoltam a víz mélységét és a kuty a mancsával rávágott a fejemre és körmeivel felhasította a fejbőrömet, vérzett rendesen. Mentünk is haza. Bár anyám elég edzett volt velem kapcsolatban, de valahogy mégis minden alkalommal sikerült ráhoznom a frászt. De milyen egy edzett gyerek, csak arra kértem, hozza ki a konyhából a sót. Szót fogadott, bár nem nyugodott meg, mert ő látta, amit én nem. Én a mai napig minden sérülésemre, legyen az bárhol, ha vérzik, azt használom. Ezt apámtól tanultam. Úgy látszik, ő is jó gyerek lehetett. Amikor az első ijedtség elmúlt, elmondtam, hogy mi történt, természetesen a kutya nem kapott büntetést, hisz én voltam a hibás. Miután elállt a vérzés, biztos ami biztos, anyám kivitt a strandra, az agárdi (most Popstrandnak is titulálják) és az ottani elsősegélyhelyen egy idős hölgy szakszerűen ellátta a sebet. Ez fölösleges volt, mert másnap már megint a tóban voltam, egyelőre a kutya nélkül.

*Léda, avagy az utazás. Általában apám egyik barátjával mentünk le Agárdra. A kutya lől apám lábai között ült, majd ismerve az utat és az időt, amíg az tartott, lefeküdt és átaludta az egészet. De hogy, hogy nem, Velencénél volt egy több kanyaros rész, na, ott mindig felébredt. Hogyan csinálta, nem tudom, mert álmában még a kaja szagára is közömbös ovlt. Apropó, alvás. A kutyák és ezek szerint egy bizonyos fejlettségi fokon a többi állatok is, álmodnak. Léda álmában futott, nyöszörgött, szájával és nyelvével a szopáshoz hasonló mozdulatokat végzett. De előfordult az is, hogy elaludt, míg mi a tévét néztük, és késő este felébredt, majd mint egy vénasszony, ráncos homlokkal elkezdte a vackát és kipárnáját igazgatni, és ahogy végzett, újra visszafeküdt és egy pillanat alatt elaludt. Mint minden kutyát, őt is becsapta a TV. Egyik alkalommal kutyaugatás volt az egyik filmben, mire ő felpattant a helyéről, és kinyitva a szőnyogháló ajtaját, kirohant a kertbe és feladva nyugalmát, elkezdett ugatni.

*Léda és a kényelem. Egyik első húzása az volt, hogy lent második otthonunkban szólt a TV, és az öreglány az egyik fotelból nézi. Ott ült a fotelben. Ez enyhén furcsa volt, de ha már jól érzi magát, miért ne? A padra és a hintaágyra is fel szokott ülni kint a ToruingHotel előtt vagy a mólón. Legtöbbet Nagyanyó volt lenn hétköznap Agárdon (bár kijelentette, hogy ezt a két büdös kölyköt, többet nem vállalja egyedül, de ez csak egy színházi kirohanás volt. Imádott minket). Mi meg csak az órát nem ismertük. Akkor még egy vízhatlan óra csempészáru volt és közel megfizethetetlen. A mi óránk a hasunk volt. Egyik alkalommal Nagyi mosott és a lepedők nagy részét is kimosta. Elkövette azt a hibát, hogy közölte, csak két lepedő van, az egyik az övé, a másikat döntsük el, hogy kié legyen. Megjegyzésként, ha nem szól, egyikőnknek sem hiányzott volna. Így viszont óriási veszekedés lett belőle. Nagyanyánk salamoni döntése: egyikőtöké sem lesz, és a szobájában levő másik ágyra tette, jobban mondva terítette rá. Jött az este, majd a reggel és Nagyanyó erős horkolásra ébred a feje fölött. Nem fogjátok kitalálni, a kutya volt az. Az éj leple alatt bement a szobába és belefeküdt az üres ágyba, a lepedőre. Így lett a két büdös kölyökből még egy büdös kutya is.

*Léda, Buksi I. és a hó. Régen még az is volt, nem úgy, mint lehet, ma, hogy azt is privatizálták. De ennyit a politikáról. Nálam a történelem a II. világháborúval le is zárult. Ismerem, de olyan komolyan nem érdekel a politika. Leesett az első hó abban az évben. A két kutya már ismerősen és nagy örömmel fogadta. Mi is, ha nem is olyan lelkesen. A két eb jelezte, hogy mindenképp le szeretne menni. Némi átöltözés után mi is mentünk velük. Buksi I-nek csak a farka és a feje látszott ki, ami Lédának a hasáig sem ért. A tacsi szökkenve haladt előre és időnként leállt és vidáman elkezdte enni, a boxosom követte a példáját, és ő is falta a havat. Mi egyelőre csak néztük őket. Léda úgy döntött, hogy megfürdik és elkezdett háton fekve hemperegni ebben a fehér csodában. Egyszer egy csattanás a hátamon és elkezdődött a hógolyócsata. A két kutya rá sem hederített, élvezték a saját játékukat. Át sem öltöztünk, és a két kutyát otthon hagyva, ismerve Léda szánkózási stílusát és Buksi I. viszonyát a hosszabb gyalogláshoz, szóval otthon hagytuk őket. Lédát később már szánkó nélkül, úgyis kivittem kutyatársaságba, messze a szánkózóktól, nehogy a kutyákat baleset érje, a park elég nagy, mindenki elfér benne.

*Léda és a higiénia. Az öreglány soha nem kéredzkedett ki wc-zés szempontjából, és érdekes, hogy csak Buksi I. után kellett összeszednünk, mert kedvenc szomszédnőnk vette észre először, mintha radarja lenne, hogy a kutya hova piszkított. A Lédáét nem találta sehol, egészen addig, amíg el nem jött a pedagógusnap. A három gyereke számára elég sok orgona kellett. A kert ugyanis tele volt lila és fehér szimpla és dupla orgonákkal, amit mi is vittünk a tanterem feldíszítésére. Az egyik évben történt, bár orgona volt bőven, Magdi néni ahhoz a bokorhoz ment, melynek két oldalát a kerítés és az utcai frontján egy fal is határolt. Mi gyerekek még bújócskázásnál sem mentünk oda, mert túl macerás lett volna ott elbújni. Magdi néni viszont igen. És jött a hidegzuhany. Mivel senki nem járt ott előtte évekig, Lédánk ott végezte a dolgát. Magdi néni vette a fáradtságot, feljött és anyámtól nem félve, felhánytorgatta, hogy az a büdös kutya mit csinál, és ez így nem mehet tovább etc. etc. Anyám végighallgatta a dörgedelmes beszámolót, majd csak annyit mondott: minek mentél oda, amikor a kert tele van orgonával és a kutyán kívül eddig senki nem járt oda. Örülj, hogy nem a virágos kertedet pécézte ki. Erre már ő sem tudott mit mondani, és a Léda továbbra is odajárt szükségét végezni.

*Attiláék hozzánk jöttek vendégségbe, csak az uszkárt (Fredet, ha jól emlékszem a nevére) nem hozták magukkal. Attila bácsi nagy hecc-macher volt, de erről később. Én egyből elkezdtem az öreglányt produkáltatni. Jött a lufi és a fejelés.Ezt ők még nem látták. Óvatlan voltam és a léggömb egyszercsak leesett a földre. Lévén, hogy az öreglány gyorsabb volt nálam, jött a katasztrófa. Léda támadott, a lufi szétdurrant, hősnőnk megijedt, aztán mi is. Rükvercbe tette magát, majdnem feldöntve a fotelt és az ünnepi asztalt. Majd szaglászva kereste, kereste a játékszerét, lévén ilyet még nem látott és nem hallott. Talált egy fecnit, s boldogan szájába vette és elkezdte rázni.  Folytatta a játékot. Lévén semmi komolyabb kár nem volt, mindenki megnyugodott. Jött az ünnepi vacsora és kaptam egy kis ajándékot, pár könyvet, pedig nem is volt születésnapom. Olvastam a tartalomjegyzékeket, ez a szokásom máig megmaradt, így is érettségiztem le magyar irodalomból. És a mai napig ezt csinálom a Mandalákon, a klubban. Sokszor átveszem az irányítást, s lévén Zoli, egyik jó barátom nagyon értékes mondanivalójú könyveket olvas, megkérdem milyen könyvet olvasol, és ha jó a tartalma, azt választom Zsuzsa vagy Karesz legnagyobb örömére a foglalkozás témájául. Átveszem helyettük a vezetést, amiért már nem haragszanak, csak akkor,mindig, ha túl sokat beszélek. De térjünk vissza az alaptémához. Eszünk is, közben Attila bácsi, aki szintén „keveset” beszélt és apám, anyám és mi gyerekek kezdtük mesélni az anekdotákat, hisz szüleink már fiatal házasok voltak, amikor Agárdon megismerkedtek, mi gyerekek, mert szegény Zsolti, a kisebbik gyerek akkor még élt, szóval mi együtt nőttünk fel. A két kutya is jó barátságban volt, de egy ilyen alkalomra életveszély lett volna együtt hagyni őket. Léda egyedül is sok tudott lenni, pláne velem. Lásd labdázás a lufival. Jól időzítve, vacsora után, melyből az öreglány is kapott pár falatot, Attila bácsi felkiált: Ali gyere csak, a kutya ide szart és mutatott egy egészséges kupacra a sarokban. Apám odament, még szerencse, hogy nem vonta felelősségre a kutyát, mert ez az öreglánynál és nálam is egy jó kis verést jelentett, ami egyébként lepergett mindkettőnkről. Akkor még a Makarenko módszer dívott jobb helyeken is. Ha jól emlékszem, még az óvodában is. Jól emlékszem, mert egy alkalommal ártatlanul voltam kiporolva. A kis Laci, én vagyok a kis Ali, Attila a kis Atika… nálunk az a rendszer volt, hogy az első szülött fiú az apja nevét kapta. Így lett kedvenc unokatesóm második neve György. Az ő nagyobbik fia Gyuri, a kisebbik Tibor. Maradjunk abban, hogy a kis Laci legnagyobb pechjére anyám felhatalmazta Mari nénit – agárdi telekszomszédunkat – hogyha valami rosszat csinálunk,, nyugodtan verjen el. Egyik alkalommal a kis Mari, Laci húga miatt kaptunk ki. Bokafogás volt, mert engem nem volt szabad felpofozni, mert eleredt az orrom vére és épp hogy orvos nem kellett, hogy elállítsák. Ez volt nálam az Achilles-sarok. Máshol, például a fenekemen nyugodtan verhettek. A mai napig mazochista vagyok, talán ezért foglalkoztam, amíg el nem romlott teljesen a szemem, japán küzdősportokkal is. De térjünk vissza ahhoz az ominózus veréshez.

Laci az ágy alá bújt, én meg tartottam a hátsómat, bokafogás. Ez volt az első verés csupasz kézzel Mari néni részéről. A továbbiak megértéséhez hozzáteszem, hogy a mai napig sovány a testalkatom, pedig jó erős vagyok. Jön tenyérrel az ominózus ütés, már az fura volt, hogy hátra néztem. A felhatalmazott ítélet-végrehajtóm arca görcsbe rándult, neki jobban fájt a csontos fenekem miatt a keze, mint az én popsim. Összerándult arcizmából láttam ezt, mert szégyellt volna felnőtt létére felüvölteni. Amikor anyámmal találkozott,meg is kérdezte: Te mivel vered a fiadat, mert a csontos seggén majdnem eltörtem a kezemet és a gyerek épp csak ki nem nevetett. Gumipapuccsal, volt a tömör válasz. Ezt szegény anyám még felnőtt korában is gyakorolta, csak már nem volt bokafogás, ütött ahol ért, de én kézzel mindig kivédtem. Ez nagyon dühössé tette. Hozzá kell tennem, kb. egy méter hatvan centiméter magas volt, és nem volt 70 kg. Meguntam és pechemre kikaptam a kezéből a gumipapucsot. Ő nem így gondolta és dühösen a cipőtartóhoz ment. Lehettem úgy 23 éves, és elővette a fapapucsát és a rögtönzött „kümité” folytatódott tovább, míg meg nem unta. Ő ütött, én védtem. De most térjünk vissza a kutyakakához.

Apám nem értette a dolgot, mert Léda akkor már lehetett 4-5 éves, soha nem csinált ilyet; sok mindent, de ilyet nem, hogy a lakásban végezze a dolgát. Anyám már szégyenkezve és szabadkozva hozta a seprűt és a lapátot, ekkor derült ki, hogy mű kutyakaki volt a sarokban.

*Újra Agárd. Nagy örömünkre az ősök elvittek minket is vacsorázni. Ez azt jelentette, hogy Pubi bácsihoz, akkor ő vezette a régi, még eredeti Nádast, az egész Velencei tó legszínvonalasabb, de nem legdrágább vendéglőjét, és este 10 óráig mi is ott lehettünk. Szólt az élőzene és isteni volt az enyhén protekciós kaja. Még olyat is rendelhettünk, ami nem volt az étlapon. Csak a kutya maradt otthon. Őrizd a házat! – volt kiadva a parancs, amit ő szó szerint értelmezett, hisz se a kapu, se a nyaraló ajtaja nem volt bezárva. Ez nálunk Léda elpusztulása után is így ment egészen 1995-ig, amikor egy besurranó tolvaj el nem vitte az összes pénzem a pénztárcámból. Nem volt nehéz megtalálni, mert hanyagul, szokás szerint ott hagytam a szobámban a kisasztalon.

De térjünk vissza a vacsorához. Nagyon finomakat ettünk, egy gourmand is megirigyelhette volna. És ez egy hónapban legalább kétszer megismétlődött. Sajnos eljött a 10 óra és kénytelenek voltunk mi gyerekek hazamenni, ki-ki a saját rezidenciájára. Léda ott várt a kertben. Ez jó volt, meg rossz is,mert a szúnyogháló nyitva maradt, és így azzal kezdhettem, hogy a Chemotox-szal (régen csak az volt a szúnyog- és rovarirtó, persze nem citromszagú, hanem iszonyú büdös) telefújtam a mi kis dácsánkat, majd kinyitottam az összes ajtót, ablakot, csak a szúnyoghálókat nem; majd kimentem a kutya után a kertbe, ő még időben télakolt.

Apámékat (azaz csak apám jött le, meg Erzsi mama, akit apám szerint anyám küldött hozzánk, ki tudja, pechére vagy szerencséjére, csak másnap jött le) ott vártam x mennyiségű sör elfogyasztása közben. Szegény anyám akkor már nem élt. Leültem a teraszon és néztem a holdat meg a csillagokat. A Nagymedve, azaz a Göncölszekér mindig ott volt kb. észak irányában. Ő volt a kedvencem és még a mai napig az. Végre be lehetett menni. Néztem a tv-t, majd olvasni kezdtem, mert azért nekem is volt egy kedvenc könyvtáram, nemcsak a Bajor Iminek. Az élmények miatt nem tudtam elaludni. A kutya a helyén feküdt, ő sem aludt. Egyszer csak felállt, s kiment a kertbe. Meghallotta, hogy valaki jött. Attila bácsi volt, ezért se morgás, se ugatás. Lehet, hogy ellenőrző körúton volt, mert csak egyedül volt. Már egy kicsit kapatos volt, mert ez nála és apáméknál nem okozott gondot, hogy kiigyanak akár egy egész kocsmát. (Később ez nálam is így volt, úgyhogy Tibi, az agárdi büfés haverom minden új tagot figyelmeztetett, hogy ne igyanak ugyanannyit, mint én, mert én felélénkülök és még beszédesebb leszek, ők viszont csúnyán berúghatnak. Amikor nála voltam pultos, kikötöttem: nem fogadok el pénzt, csak annyit ihatok és ehetek, amennyi belém fér. Ne tudd meg azt a mennyiséget! Persze én általában csak sört ittam, hozzájött du. 4-től éjjel kettőig, a zárásig a kaja, mindegy mi, csak jó zsíros vagy olajos legyen. Közel három évig dolgoztam vele, ő többször is enyhén szólva becsiccsentett, én még csak azt sem. Pénzzel dolgoztam, oda kellett figyelni. Nálunk nem volt kötelező záróra, ahogy a vendégek akarták. Volt olyan, hogy egyedül voltam egy forgalmas nap végén Mónival, a nagyobbik lánnyal úgy, hogy már be is pakoltunk. Megállt egy kocsi és a fiúk azt kérdezték, hogy ihatnak-e egy sört. Még többet is, válaszoltam a kérdésre, de csak álló fogadás van. Még legalább 2 órát maradtak. Móni sem szólhatott egy szót sem, mert folyt a pezsgő, a whisky és a sör. Még utólag szerencse, hogy a dolgot az újranyitással én vajaztam le, mert a Móni biztos nem ment volna bele. De már megint elkalandoztam.

Attila bácsi megkérdezte, milyen uborkánk van otthon – kovászos, ecetes és uborkasaláta. Ő az ecetes uborkát választotta. Lédának mindegy volt, ki mit eszik, elkezdett kunyerálni. Evett a kutya már uborkát? – kérdezte Attila bácsi. Tudtommal nem. Hát, épp itt az ideje, hogy megkóstolja. Fogta az uborkát és a kutya orra és szája köré csurgatott egy adagot. Most aztán kitört a nevetés. A kutya ugyanis úgy nyalta le az arcát, hogy úgy járt a nyelve, mint az a szilveszteri síp, amelybe ha belefújnak kiegyenesedik, majd utána összepödrődik. Innentől a kutya nem teljesen vegetáriánus étrendje kiegészült az uborkával is. Ne maradj fent sokáig, egyhamar nem jövünk haza! – szólt az öreg Attila. Ezt jó tanácsnak szánta, én meg már tudtam előre is, figyelmeztetés nélkül. Még olvastam egy kicsit, majd lefeküdtem aludni, a kutyát is feloldottam a parancs alól, aki nagy örömmel vette és elkezdte a vacka átrendezését alvó üzemmódhoz. Másnap azért a társaság nagyobbik része nemcsak tovább aludt, de egy kicsit sápadtabb is volt. Jött a kutyaharapást szőrivel és a szódabikarbóna, meg a többi praktikák.

*Újra Pest. Buksi I. csak a hóban volt hajlandó megtenni 50 méternél többet, de azt is szigorúan a kertben. Ő csak egy kutya, Léda társaságát volt hajlandó elfogadni. Egy alkalommal ötletdús unokatesóm kitalálta, hogy csináljunk két csapatot. Mi ketten, kontra a két eb és hógolyózzunk. Ez elég egyoldalú játék volt, de elég humoros is, főleg nekünk. Először Buksi I-et küldtük meg hátulról, persze szép lazán, aki ennek ellenére megsértődött, de nem ment fel szerencsére, hanem lőtávon kívül helyezte el magát. Most jött más alanyunk, Láda. Megérezve, s látva a dolgot, velünk szemben állt. Repül a hógolyó, ki tudja, hol áll meg, mi is meglepődtünk. Egy kicsit magasra sikerült a finom ejtés, Léda nem ment el, hanem felugrik és szájával elkapja. Épp hogy csak le nem nyelte. Innen kezdve a hógolyózás átment kosárlabdába, ki tudja úgy dobni a hógolyót, hogy azt a kutya el is tudja kapni. Ez mindhármunknak egy érdekes játék volt.

*Még mindig Pest. Akkoriban a boxer, mai szóval élve nagyon trendi kutya volt. Legalább 5-6 volt a parkban is. Közülük a leghírhedtebb Riki és Diábel (ők testvérek voltak, mindkettő szép nagy, kifejlett kan) és az én kutyám Léda. Már az sem volt jó, ha az öreglány mellett lent volt valamelyik testvér. Ha mindhárman lent voltak, az még az álmoskönyv szerint sem volt jó. Ilyenkor a kutyák létszáma lefeleződött, csak a fiatalok merték ott hagyni a kutyájukat, illetve a foxi és egyéb kiskutyák maradtak ott. Őket nem féltették gazdáik. Ugyanis a Lédába volt szerelmes az összes kan. Ez érthető is volt, és ő nagyon élvezte, de előbb-utóbb mindig kitört a háború tömegverekedés formájában. Léda és a testvérek, kontra az összes többi kutya, a kicsiket kivéve. Ilyenkor előkerültek a bikacsökök, botok és pórázok. Hiába a jól kiképzett kutyák, ilyenkor csak az erő és technika segített. A vége felé, már szinte mindenki, mindenki ellen elv uralkodott. Én és még egy pár bátrabb gazdi a technikát választottuk. Bementem a kutyák közelébe és Léda két hátsó lábát széthúzva és kicsit felemelve húztam ki a bolyból, majd rátettem a pórázt. Laci, akinek farkaskutyája volt, és ő volt a „sofőrje” egy magasabb rangú katonatisztnek, mondjuk ki egyenesben, úgyis régen volt, a testőre volt; felajánlotta, hogy tartja a kutyát. Nem kell – mondtam én, de azért tarthatod, és neki adtam a pórázt. Ő fogta és leguggolt. Nem telt el pár másodperc, Lédánk elindult, ő meg majdnem pofára esett. Nem gondoltam volna, hogy a kutyád ilyen erős. Én meg nem gondoltam volna, hogy ennyire alábecsülöd. A végén mégis sikerült a kutyákat szétszedni. Ja, elfelejtettem mondani, hogy a Laci soha nem vitte a kutyák törzshelyére nagydarab, s bizonyára jól idomított kutyáját, ő csak az egyik focizó helyünkre vitte, ahol maximum csak a Lédával találkozott. Ez volt az ominózus hely, ahol egyszer elfelejtettem első körben hazavinni, de jó helye volt az árnyas bokrok tövében.

*A plain air művészet, és a két bivaly: Léda és Diábel története. A két kutya nemcsak edzeni tudott, meg verekedni, hanem játszani is. Egyik alkalommal egyszer csak megjelentek egy olyan faággal, természetesen gesztenyefa ágával, ami olyan vastag volt, mint a karom és legalább 1másfél méter hosszú volt. A két kutya egymás mellett fogva az ágat, vidáman, mintha egy nádszál lett volna, futott vele. Ez nem volt baj, egészen addig, amíg Diábel gazdája és apám között nem akartak átfutni (ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor együtt vittük le a kutyát sétálni). Diábel gazdája egyébként állatorvos volt. Szóval, a két eb csak futott, és a bot egyik végével elsodorták Diábel gazdáját, majd futottak tovább, mintha mi sem történt volna. A gazdi, aki 1,90 méter magas és 100 kiló körül lehetett, pestiesen szólva akkorát esett, mint egy ház. Lévén, hogy Léda is benne volt a dologban, Diábel sem kapott büntetést, pedig ez a bünti egy harcművészt is eléggé megviselt volna. Még szerencse, hogy a kutyák nem tudnak fekvőtámaszt nyomni, de helyette ott van az ül, fekszik, ül, fekszik, áll számlálatlan mennyiségben. A plain air többféleképpen is lehet művészet.

Beszéljünk most a Káma Szutráról. A nagy baleset miatt észre sem vettük (úgy, ahogy a foxis néni kutyájáról, hogy tüzel) szót ne szaporítsam, a két szerencsére egy fajtájú kutya már kifordulva nagyban kefélt. Már edzett kutyatulajdonosok voltak (csak talán apám és én nem láttunk ilyet) szinte fogadások voltak, meddig tart az aktus, ja kérem, ilyenek a férfiak. Már eltelt 15-20 perc, a két kutya kifordulva még mindig, természetesen háttal élvezték egymás jelenlétét. A vége kb. 40 perc körül volt, bár csak nekem is így menne! – mondta néhány férfi, természetesen. A két kutya szétvált, most jött a nagyobb, nagyon nagyobb meglepetés. A kankutya vesszeje majdnem leért a földig. Megint a férfikórus, de jó lenne, ha így működne és nekem is ekkora lenne! Én is megdöbbentem, pedig akkor már én is túl voltam az elméleti oktatáson.

*Lord és a foxi. A park egyik legügyesebb, de egyben leggyávább boxere Lord volt. Ő tudott fára mászni és a kerítésmászást a temetőnél ő tanította meg Lédának. Igaz, csak egy kutyától félt, aki miatt még a parkból is kifutott, az egy harcos kis foxi volt. Már heccből is letámadta hősünket, szinte minden alkalommal. Sportot űzött belőle, hogy egy nagydarab kan boxer mindig elfut előle. Az üldözés után bár egy kicsit lihegve, de peckes járással jött vissza. Látjátok, én vagyok az erősebb! Ez nem volt igaz, de az igen, hogy ő volt a bátrabb. A többi kutya nemigen hatódott meg ettől az attrakciótól. Jobban szerették Lordot jámborsága, és tisztelték ügyessége miatt, csak azt nem értem, miért nem mászott fel kedvenc gesztenyefájára, így megúszva a futást, és kisebb folt esett volna az önérzetén, becsületén.

*Buksi I. és a kockacukor. Ahogy Léda is, úgy Buksi I. is egy bélgép volt, és szeretett nassolni. Kint a lépcsőházban találkoztunk. Ő nyugodtan ült a lábtörlőn. Látszott rajta, hogy esze ágában sincs se be-, se lemenni. A konyhánkba mentem és hoztam neki három szem kockacukrot, amiket egyesével pillanatok alatt elropogtatott. Én meg akartam simogatni a fejét, miután az történt, ami még soha, megharapta az ujjamat. A fájdalomnál csak a meglepetésem volt nagyobb, hiszen ilyet azelőtt még sohasem csinált. Amikor felocsúdtam, jól leszidtam és kérdőre vontam, persze, választ nem kaptam tőle. A revans, bár nem kívántam, Agárdon következett be. Fürödni voltunk a szabadstrandon hármasban, Tibi, a Léda és én. A partról dobáltuk be a botot a kutyának, hogy hogyan találta meg mindig, az rejtély volt számomra, hiszen egy kicsit rövidlátó volt már akkor is. Ez egy fontos információ a későbbiekre nézve, ugyanis felváltva dobtuk be a fadarabot neki. Egyik alkalommal a kuzin hülyén fogta meg a fát, úgy, ahogy az ecsetet szokta, a kutya utána kapott, hátha most a húzogatós játék következik, és véletlenül ráharapott az ujjára is. A kuzin egy szót sem szólt, meg se mukkant, lévén legalább olyan fakír, mint én, hisz mégiscsak a Carola, így hívták a nagyanyót, révén bizonyos fokig vérrokonok vagyunk, bár egy közös ismerős szerint, aki a nagyapánk lehetne, én vagyok a pimaszabb. (Nem hiába kaptam ki, még felnőtt koromban is anyámtól.)

*Léda és a csónakázás. Attila, Zsolt és én a kutyával együtt, lévén, hogy ő imádta a vizet és akkor mégsem félt semmitől, nem is beszélve, hogy senkitől, szóval elmentünk csónakázni. A beszállás könnyen ment a partról, Attila először, utána a kutya, majd én, végül a Zsolti. Beeveztünk oda, ahol már nem ért le a lábunk, és kristálytiszta volt a Velencei tó vize. Szépen óvatosan először Attila, ő volt a legerősebb hármunk közül, ugrott a vízbe, bemosakodás után, majd jött a Léda, miután a vízből és a csónakból is egyaránt tartottunk a balanszot (egyensúlyt) és aztán jöttem én és a Zsolti. Eddig nem is volt semmi baj, Léda azért párszor meg akart menteni minket, de rövid kísérletek után feladta, és így vígan úszkáltunk. A baj a beszállásnál történt. Miután már említettem, nem ért le a lábunk, így taposni kellett. Először Attila szállt be, Zsolti tartotta a vízből az egyensúlyt. Utána következett volna a Léda. De hogyan? Ugyanis elég magas volt a csónak széle. Sebaj, gondoltam. Ati a nyakörvénél húzza, én a fenekénél tolom. Az ötlet jó volt, és kivitelezhető, csak éppen nehezen végrehajtható, de azért nagy nehezen, pár perces közelharc után sikerült. Az eredmény az lett, bár a kutya nagyon élvezte, de fürödni csónakkal többet nem vittük be magunkkal, jobb a békesség és a part, hiszen a csónakot nem hívták Titanicnak, így is kis híján többször majdnem felborultunk.

*Léda és a hangok. A fűnyírás akkor még az én reszortom volt Agárdon, miután megvettük az első fűnyírógépet. Azelőtt Gárdonyi bácsi, Agárd mindenese, háztáji, sekrestyés, harangozó, füvet kaszáló, parkolóőr és a kocsmárosok kedvence stb. X mennyiségű alkohol elfogyasztása után, a legnagyobb melegben képes volt felülni a biciklijére és egyenesen, szabályosan hazamenni, úgy, hogy soha nem láttuk a kora reggeli órákban másnaposnak, és egy balesete sem volt. Ő tanított meg arra, hogy melyek a gyomok és mik a haszonnövények. Az első fűnyírásom a használati utasítás tanulmányozása után úgy kezdődött, hogy a Dagadt, mert ezt a gúnynevet adtam a kutyának, bár egy gramm háj nem volt rajta, csak izom, harcállásba helyezkedett, hogy letámadja a fűnyírógépet. Szerencsére ezt az állást már ismertem, a többi kutyával is így kezdte. Gyorsan kikapcsoltam, majd kihúztam a vezetéket, nehogy úgy járjon a fűnyíró is, mint a lusta Buksi I. Mi van, miért nem nyírod a füvet? – szólt ki anyám a konyhából. Szerencsémre apám látta az eseményeket és felvilágosította őrmesterünket, mivel anyám volt a főnök, mint minden családban. Bármit is hisznek a macsó férfiak. Jött a kupaktanács, mert ez nem mehetett így tovább. Egyből felajánlottam, hogy elmegyek a kutyával fürödni, addig apám nyugodtan lenyírhatja a füvet. Ez jó ötlet volt, és anyám áldását adta rá, apám legnagyobb örömére. Már csak el kellett magyaráznom, hogyan működik a gép és máris irány a tó.

Egy másik eset. Meleg volt, akkor még megszoktuk, nem voltak ilyen kánikula mizériák, és volt négy, azaz négy évszak (tavasz, nyár, ősz, tél – ezt a fiataloknak írom). A szemetesek elvitték a kuka enyhén vegyes tartalmát. Magyarul büdös volt. Ali! – szólt anyám. Melyik? – kérdeztem én gyorsan, hátha valami jóban lesz részem, például el kell mennem fagyiért vagy süteményért a Fehér néniék cukrászdájába. Nem te, az apád. Megnyugodtam, bármi is legyen, az engem nem érint. Te vagy – szóltam az öregnek. Igen, hallom. – mondta lemondóan, és elindult a konyhába, ez ugyanis anyám törzshelye volt, bármilyen meleg tombolt is kint és bent egyaránt. Ezért nem is ellenkeztünk vele, függetlenül attól, mit is talált ki nekünk. Apám is ettől tartott. Jó lenne, ha kimosnád a kukát, persze, kint a füvön, nem itt bent a kertben, ott a slag. Ezt azért mondta, mert ugyan apám egy nagy tudású, skolasztikus ember volt, de technikai analfabéta a mai napig is. Jó fiam, megyek – bár látszott, hogy nem ezt képzelte el időtöltésnek, de lévén hogy ezredesi rangig vitte a honvédségnél, míg le nem szerelt, tudta, a parancs, az parancs, nem szabad megizélni, mert szaporodik. Na, jött a szó szerinti action. Kivitte a kukát. Kinyitotta a tetejét, a kutya persze a fenekében lógott, kíváncsi volt mi lesz, mert a slaggal szeretett fürdeni, bármilyen hideg is volt a víz. Nyisd meg a vizet – szólt nekem és egyből egy méterről beletalált a kukába, ami nála szép teljesítmény volt. Na, ez kellett csak, a kutya a zajra, amit a víz és a kuka találkozási produkált, átment rükvercbe, majd támadóállásba. Én rohantam a fényképező gépemért és szerencsére ez maradt a helyzet. Léda még ugatott is. Ha a hangot nem is tudtam rögzíteni, de 4-5 képet igen, valahol talán még meg is van.

*Léda mégsem mindenevő. Anyám mindenhez már gyerekkora óta kenyeret evett. Még a kenyérhez is, és ennek ellenére már gyerekként is irigyeltem apámat, hogy egy ilyen bomba jó nő a felesége. Reméltem, hogy majd az enyém is ilyen lesz, aki után megfordulnak a férfiak. Így is lett, de sajnos önhibánkon kívül elváltunk, viszont most a kutyáké a főszerep. Szóval anyám épp evett, a Dagadt meg elkezdett szokás szerint kunyerálni. Megsajnálta, de nem a pörköltből adott neki, hanem letört egy darab kenyeret, amit a kutya még röptében elkapot5t. Két rágás, majd az egészet kiköpte. Ugyanis akkor evett először és utoljára ilyet, azaz nem evett. Anyám, lévén a kutya kitartó volt és ott kunyizott tovább, tett egy próbát egy újabb szeletet belemártott a szaftba, és azt adta neki. A kutya óvatosabb volt és előbb megszagolta, s lévén jó szaga, be is kapta. Így került a kenyér is az étrendjébe, persze nem üresen. Legalább zsíros vagy vajas, illetve ízes kenyér formájában. Ennyire ő is lehetett válogatós, ha már az üres kenyér kivételével mindent, szinte bármikor és bármilyen mennyiségben hajlandó volt elfogyasztani. Nem hiába kereszteltem el Dagadtnak.

*Léda és az apróbb állatok. A családban az öreglánynak, mert így is hívtam, voltak a legjobb reflexei. Ez érthető is egy kutya az mégiscsak egy kutya, bár a kínai horoszkóp szerint én is a kutya évében születtem, ha nem is hiszem az ilyen okkult tudományokban. Ez először is azt jelentette, hogy legnagyobb örömünkre ülve is el tudta kapni a szájával a legyet. Ilyenkor , bár ezt sportból, magától csinálta, mindig meg lett jutalmazva. A legnagyobb jutalom az volt, hogy átmentünk a szomszéd büfébe és vele együtt, bár én nem csináltam semmit, talán pont ezért, ehettünk egy adag fagylaltot. Léda nagyon szerette, talán még nálam is jobban, egyből ki is végezte, ezt szó szerint kell érteni. Nincs az a stopper, és gyorskezű ember, aki lemérhette volna a fagylalt elpusztításának az idejét. Ez után következett volna az enyém, amiről viszont még az ő kedvéért sem voltam hajlandó lemondani, hanem emberi módon, bár nem túl lassan, legnagyobb bánatára megettem az egészet tölcsérrel együtt, ahogy az illik.

A következő áldozatnál viszont a kutya maradt alul. Jött egy méhecske. A szisztéma ugyanaz, ülés, támadás szájjal és ezt lett a veszte. A kis ravasz megcsípte a nyelvét. Ilyen még nem fordult elő. A kutya még nyüszíteni is elfelejtett meglepetésében, csak szomorú arckifejezése mutatta, hogy ez bizony fáj, de nagyon fáj. Én csak egyet tehettem, hogy megnéztem, nem maradt-e benne a méhecske fullánkja, de szerencsére nem, és az is szerencse volt, hogy nem volt a csípésre allergiás. Megkérdeztem anyámat, hogy ez esetben kaphat-e a kutya fagylaltot. Próbáld ki, mi baj lehet belőle. A kutya úgysem csinál olyat, ami rossz neki. Ebben maradtunk. Bár most nem volt hátsó szándékom, de örültem, hogy annyi pénzt kaptam, ami mindkettőnknek elég volt. A fagyi, bár sokkal lassabban, de hősnőnknél is elfogyott. Jót tett a hideg ezek szerint.

A következő ellenfél. Nagy zizegésszerű hangot hallok a sövény utca felőli részén. A kíváncsiság, amiben megegyeztünk Lédával, kivitt a könyvem mellől, hogy megnézzem. Érdemes volt. Távolról, ami csak 8-10 métert jelentett, csak azt lehetett látni, hogy a kutya nekilendül, felemeli a pracliját, hogy lecsapjon, majd rükverc, és hátulról a fenekével nekimegy a sövénynek, majd a praclijával megtörülgeti magát; és az egész ceremónia kezdődik elölről. Odamentem a tetthelyre, hát mit látok, a támadás tárgya egy szép kövér varangyos béka, aki nem akart játékszer lenni, pláne nem ínyenc falat, s mint minden ilyen béka, kellemetlen szagú folyadékával védte meg magát. Ezen, látva kutyám kitartó, de egyben értetlen képét, csak nevetni lehetett.

De ezzel nem volt vége, a kis túlélőnek a következő ellenfél egy sündisznó volt. A kutya technikája a következő, azaz a szokásos támadás, meglepetés, meghátrálás, majd újra támadás rendületlenül. A fő baj az volt, amikor váltott a módszeren. Meg akarta harapni a sünit, nem sok sikerrel, mert az tüskéivel megszúrta az orrát. Ez aztán jól meglepte, bár tudhatta volna, ha a mellső lábát megszúrja, akkor bármivel támad, azzal is úgy jár. Még egy pár sikertelen próbálkozás, és a nagy kutyák réme kénytelen volt feladni ezt a harcot is. Mi is az a közmondás? Soha ne becsüld le a kisebbet, még akkor sem, ha csak játszani akarsz vele. Nem minden kisállat olyan, mint a macska, bár az is lehet kellemetlen játékszer, mert annak a mancsai egy kutyáénál is gyorsabbak és akkor még a karmairól nem is beszéltem.

*Léda és a vonat. Volt olyan is, hogy vonattal mentünk haza. Általában a fehérvárival, mert ott nagyobb volt a valószínűsége, hogy kapunk ülőhelyet, főleg ha a Dagadt is velünk volt. Már csak a látványa, nem beszélve a szokásáról, amiről már volt szó, szóval, bármelyikünk is tartotta, ő kiharcolta magának, hogy elsőként száll fel. Így még választania is lehetett, persze a dohányzó részen, lévén anyám cigarettázott, apám meg szivarozott. Nem is bármit szívott, hanem Csongor szivart, azt még én is nehezen viseltem el. A kutya viselkedése az út alatt nem nagyon tért el a kocsiúttól, itt is elaludt, még akkor is, ha másik kutya is volt a kupéban, kicsi, nagy, teljesen mindegy. A változás csak az volt, hogy a Déliben nem ébredt fel, így nem mi szálltunk le elsőnek, de az már mindegy s volt.

A 61-es villamossal is jó volt a viszonya. A felszállás ugyanaz volt, mint a vonatnál, csak itt nem aludt el. Ha jól emlékszem, mind a két járművön a szájkosár kötelező volt. Ezt az öreglány nem igazán értette, és nem is kedvelte. Szoktatni kellett rá. Első alkalommal otthon (Budán) egy fél óráig praclizta, míg le nem vettük róla. Utána jutalmat kapott, amit az 5-6. alkalom után, ha nem is kedvelte meg, de legalább eltűrte. Milyen jó, ha az ebnél első dolog a hasa, kajáért mindent.

*Léda viszonya az első fürdetéséhez a Velencei tóban. Már mondtam, én nem sokat adok a kronológiai sorrendre, pláne több mint negyven év távlatából. Úgysem sikerülne. Helyszín a kishajók kikötője, ahol akkor még csak az Agárd és ha jól emlékszem, a Gárdony nevű hajók állomása volt. A mólót mi csak egyenes mólónak hívtuk, de lehet, hogy akkor már a Nadap is megvolt, a Cserepes, mesterséges sziget még nem. A végénél volt egy lépcső, ma is megvan, és egy vízmérce. Akkor ott még nekem sem ért le a lábam. Úgy döntöttem, a mólót a kutya már ismerte, de a vizet még csak mint folyadékbevitel formájában; épp ideje, hogy megúsztassam. A kutya nem akart bemenni, de pechére lement néhány fokot a lépcsőn és elkezdte inni a vizet, ezt később is megcsinálta ő is, és a többi sporttársa is, talán azt gondolták, hogy egyszer csak kiisszák. Szóval a kutya ott lefetyelt. Azt tudtam, hogy a kutyák tanítás nélkül, már az első alkalommal is jól tudnak úszni. Léda rendületlenül itta a vizet, de nem volt kedve bemenni. Én, mint rendes 11 éves gazdi, fogtam magam és szabályosan belelöktem a vízbe, majd utána ugrottam. A kutya nem is kicsit lepődött meg, de amikor meglátott ösztönszerűen ki akart menteni a vízből, mint általában mindig. Ez egy veszélyes dolog volt, hiszen 25-35, azaz 10 kiló volt az ő javára a különbség. Következő alkalommal egy fadarabot is hoztam magammal, és a hozd ki című utasításra, lévén, hogy a szárazföldön már elég sokat apportíroztattam vele, a fa eldobása után önként vetette bele magát a tóba. Innentől kezdve egész nyáron ment a fürdés, csak azt nem értem, hogy miért kellett mindenáron, s minden következő évben ezt a belelökési ceremóniát eljátszani, hisz utána úgy kellett könyörögni, hogy kijöjjön. Attiláék kutyája, a kis uszkár egyből bement, ami persze Lédát hidegen hagyta. Ha jól emlékszem, Frédinek hívták a kutyát, a másodikat Alinak, aminek nem nagyon örültem, ugyanúgy, amikor a Mézga család megjelenésekor uncsitesóm két okból is elnevezett Aladárnak, ami egyből apámra is rátestálódott, lévén a keresztnevünkön kívül ugyanaz a nevünk, így a becenevünk is. Az ok kettős volt: én is mindig buheráltam az árammal működő dolgokat; egy-két rövidzárlat elő is fordult, de amint az ábra mutatja, bár nem szabad elkiabálni, de azért még élek. Érdekes, hogy az esetek 90%-ban mindig a 220-al sikerült előidézni, a gyengeárammal nem, pedig az is lehet halálos, mert az Amper a hunyó, nem a Volt. A másik dolog a „bemutatom lüke Aladárt” volt. De vissza a kutyákhoz. Soha nem próbált másik kutyát vagy ember kimenteni rajtam kívül, még szerencse, hogy egy kis macera után meg lehetett győzni és én is fellélegezhettem.

*Léda, Buksi I. és a tüzelés, azaz a párzásra való hajlam. Már nagy számú női populációban, munkahelyen, iskolában, egyetemeken is kutatók megfigyelték, hogy a nők menstruációja megváltozik, mármint a ciklusuk és közel egy időre megy, csak ez a nőknél más, mint az állatoknál, ugyanis az állatoknál ez a párzási hajlandóságot jelzi. Ez volt a két kutyánál is, ha jól tudom, egy évben kétszer. Először a tacskó kezdte, majd utána a boxer. Ilyenkor mint két kommandós vagy testőr, vigyáztunk az ebeinkre. Az érdekes volt, hogy amikor Léda tüzelt, Buksi I. mint egy fúria vigyázott a szüzességére. A legnagyobb kutyákat is elzavarta, pedig Léda nem is törődött azzal, amikor a kisebbik Dagadt 2. (de szó szerint) tüzelt, nem védte az erényeit. Hogy, hogy nem, a szomszéd kutyának sikerült becserkészni a Lédát, se a Buksi I. , sem mi nem vettük észre. Lévén, hogy a kutya nem volt se boxer, se fajtiszta, szegény kutyához kihívtuk az állatorvost. A kutyák is kapnak after aktion injekciót, ami elég kemény dolog volt, mert a tüzelésüket legalább két héttel meghosszabbította, és még szenvedtek is tőle. Persze, kitől kaptuk a hírt, kedvenc lakótársnőnktől, aki akkor még nekem Magdi néni volt. Ő mindent tudott és tud ma is, ami a ház körül történik, és tombolt benne a jóindulat, egyébként a maga módján, bár foghíjasan, ő is egy nagy tudású nő.

*Buksi I. és az egerek. Még fénykorában a másik öreglány, aki nagyjából egyidős volt kedvenc barátnéjával, elég fürge volt, mint többi kotorék társa. Innen van a tacskónak az a fene nagy önbizalma, hacsak nem képezik át őket agyondédelgetett szobakutyává. Ez az öreglányt nem fenyegette, mert ott  lógott mindig a Léda nyomában, bár Agárdra soha nem vittük el, de a közös balhék és élmények megedzették Dagadt mellett, bár az utcára szinte soha nem ment ki, nem is beszélve a pari kutyatársadalomról. Ő megelégedett Léda társaságával és mi is sokat foglalkoztunk vele. De térjünk vissza az egerekhez. Egyik alkalommal egy egér volt enyhén kinyuvasztva a Tibiék lábtörlőjén. A Lédát ismerve azt hittük, hogy az ő műve, de egy másik alkalommal, részesei lehettünk a vadászatnak, Buksi I. üldözte a lépcsőházban az egeret, majd lomhasága ellenére, és önmagát is felülmúlva el is kapta. Utána boldogan tette legnagyobb örömünkre a lábunk elé a kimurdált egeret, s büszkén nézett ránk. Maradt a kerti seprű és a lapát, majd a kukába raktuk a zsákmányt, megállapítva, hogy a kotorék még akkor is, ha Buksi I-ről van szó, az kotorék. Léda biztos másként csinálta volna a dolgot, ő játszott volna az egérrel, és futni hagyta volna, ha egyáltalán felkeltette volna az egér a figyelmét. Talán egy patkány hamarabb, de akkor már mindenütt ott voltak a tacepaók, Budapest patkánymentes. És hála pártunknak és kormányunknak, aki kiadta ezt az ukázt nem kis pénzért, az is lett.

*Léda és a fotózás. Nagyon jó fotómodell volt. Megérezhette, hogy az a kis doboz a kezemben, ami egyre modernebb volt, mire lehet jó, mert őt, mint kizárólagos modellemet nem csak valamilyen akció közben fényképeztem le, lásd a kuka slaggal való kitisztítását vagy egy bot fáról való levételét stb., hanem beállított képek is készültek róla. Kutya ül a padon, játszik a térdig érő fűben, napszemüveget is eltűrve a kedvemért. Tibivel egyszer még indián parókámat, sálat és egyéb kellékeket is hajlandó volt felvenni, és szinte élvezte, hogy közelről, távolról, jobbról, balról le lett véve. Türelme végtelen volt, és magától is pózolt. Nem hiába hívták hivatalosan Texasi Star Lonci-nak. Kár, hogy akkor még nem volt mobilom, egy kamerára sem volt pénzem, de így is apám sokat segített nekem anyagilag. Többek között tőle kaptam a jobbnál jobb fényképezőgépeket, a legjobb egy Zenit volt. Nagybátyámnak volt akkor egy profinak számító, most nem jut eszembe a neve, házi nagyító gépe. Tibivel saját magunk hívtuk elő a képeket. Mivel eddig az én képeimet az Ofotértnál hívták elő, amit szinte egészen 25 éves koromig az öreg finanszírozott, mert ha volt egy értelmes hobbim, amihez a zsebpénzem és a kalóriapénzemből, ami megmaradt, mert anyám mindennap adott 50 Ft-ot, mert soha nem volt megelégedve a súlyommal. Kalóriapénzt a mai napig kapok még az Erzsitől is, ő az anyám helyett anyám. Most is, hogy lement több mint egy hétre Agárdra, kaptam egy tízest. Egy részét tényleg a kajára költöttem, a nagyobbik részét cigire, de ezt ő is tudja. A ruháimat és az igen költséges hobbim, ami most a zene gyűjtése és a videózás, én finanszírozom. Elég jól kerestem a bélyeggel, így én vettem meg anno a lakásunkat. Anyám halála után, először egy rákos műtétje, mamma-műtétje volt, mi már akkor felkészültünk a legrosszabbra, de az hál istennek, sikerült. Egészen a hóna aljáig kipucolták. Műtét után, amikor bemenetünk a kórházba, még aludt. Megvártuk az öreggel, míg felébred. Első reakciója az volt, hogy intett apámnak, hogy jöjjön közelebb, ne halljam, amit mond, de nekem jó a fülem és így meghallottam. Soha többé nem lesz belőlem fotómodell. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy az egyik mellét le kellett operálni. Még hét évet élt, amikor egy hátoldali infarktus egy hét alatt elvitte szegényt. Mi az, hogy élt… az én felfogásom szerint még mindig él, és most, hogy ezeket a történeteket írom, ő is, és a mind a két gyerekét eltemető nagyanyám is segít emlékezni. Bár szinte abszolút materialista vagyok, valahol hiszek a telepátiában és a megérzésekben a jövőt illetően. Ez anyám esetében többször is előfordult, pl. megmondta, hogy miből készüljek fel holnapra az iskolában, mert vagy felelek, vagy dolgozatírás lesz, és ez mindig bejött. Mint már mondtam, anyám egy nagyon szép nő volt, még halála pillanatáig is, már megint ez a megrögződött halál. Fiatal korában még színésznő is volt, több mint valószínűleg egy amatőr társulatban, erről fotóink is voltak, amiket az összes többi képpel, amit megtalált magáról, egy keserű pillanatában a rák műtétje után összetépett, így kevés kép maradt meg róla, hirdetve szépségét, de azért maradt. Én őt is fotóztam. Érdekes, nagyanyóról, aki a legtöbbet foglalkozott velünk, nem is nagyon készítettem képeket, apámról már többet. Egyik karácsonyra kaptam egy ruszki táskanagyító gépet, azt a szétszedhetőset, lévén apám látta, milyen jó képeket csináltunk a nagybátyám gépén a Tibivel. Ez szép volt egy, enyhén a mai napig is, főként kis dolgokban zsugori és a dolgozz meg érte – elvét valló embertől. Ő csak azt fizette, amit értelmesnek látott, és tudta, bármit csinálok, egyedül nem tudok annyi pénzt előteremteni. Ez a mai napig így van, megmaradt ez a szokása az egész családdal (Erzsivel és a lányával Anasszal együtt is). Amikor véletlenül megtudta, hogy mennyi pénzem van, azóta egy fillért sem kaptam tőle, hál istennek, nem is kell, erre nagyon büszke volt, a barátainak is mondta, hogy amióta az Ali a bélyeggel foglalkozik, egy fillért sem kért tőle, még kölcsönt sem. Egy dolog lehet teljes részben az enyém, a nyugdíjam. (Ma már nem így hívják a rokkant nyugdíjat, de nekem ez minden.) A táskanagyítógép nagyon jó volt, meg úgy általában a nagyító gépek, mert sztáromról (véletlenül se celeb, akkor még mindenki csak sztár volt) jó, kiemelt és montázs képeket lehetett csinálni. Nem csak „kondenz” képeket, mint az Ofotért, ők élesebb, én érdekesebb képeket nagyítottam ki. Remélem, hogy a szemműtétem után, mert egyszerre volt zöld- és szürkehályogom, és a szürkehályog műtéttel egyszerre mind a két szemembe egy plasztik lencsét operáltak, s lévén bal szemem optikailag is rosszabb (-20 dioptria), a jobb szemem a jobb (az csak -19 dioptria), így a műtét után is szemüveget kell hordanom, a bal - 5 dioptria, a jobb - 4 és fél dioptria, remélem még sokáig fogok jól látni. Ugyanis a Félsziget klubban, ahova hasonló mentálhigiénés emberek járnak, mint én, mert én csak mániás vagyok, ami a legjobb betegség, én én hogy általában mindig jó, sőt túl jó kedvem van, így jól érzem magam. Jó, hogy alkalmanként be kell feküdnöm a János kórházba, de ha legalább egy ember van, akivel érdemes elbeszélgetni, én már jól érzem ott is magam. 79 óta, akkor még a Honvéd kórházhoz tartoztam, amíg le nem szereltek, legnagyobb bánatomra, mert hivatásos katona szerettem volna lenni, megszoktam a kórházi a légkört. A János kórházat azért is szeretem, mert ha megkapom a kijárási engedélyt, jókat lehet túrázni a szinte arborétumnak is megfelelő parkjában. Sok orvost is megszerettem, többek közt a régi profot, Lipcsei tanár urat, Vincze doktornőt, és még sorolhatnám tovább. A jelenlegi professzor, Kurimay is a szívembe lopta magát humorával és azzal, hogy koedukálttá tette az osztályokat. Így a csajokkal is színeződött a kórházi élet, nem csak a kertben találkozunk. Visszatérve a klubra. Három számítógép is a rendelkezésünkre áll. Amikor megláttam a többiektől, hogy mi mindenre lehet használni, elhatároztam, hogy veszek egyet, apám reflexből felajánlotta, hogy a felét fizeti, három tanú van rá, amikor úgy két évre rá, mikor már én is megtanultam félig autodidakta módon használni és eljött a pillanat, hogy szép lassan megvegyem, egyből visszavonta az ajánlatát. Tengerbe vizet – volt nevelőanyám reakciója, hisz ő tisztában van az anyagi helyzetemmel. Egy számítógépre még futja. De most jön a dilemma. A szociális munkásoknak van laptopja is. Számítógépet örököltem, de szerintem nem kap valami miatt áramot, nem merek egyedül hozzányúlni, mert ehhez a 15 éves matuzsálemhez nem értek. Addig eljutottam, hogy egy új kell. Egy jobb, korszerűbb, mert ezzel nem tudom új álmaimat megvalósítani: képszerkesztés és kezdetleges animációs film. Még mindig variálok, de most szeptemberben vagy októberben eldől, hogy számítógép, ami könnyen bővíthető, vagy laptop, vagy ne adj isten mind a kettő. Hát, ez elválik, mint meggy a magjától. De most már biztos, hogy valami lesz. Csak azt remélem, hogy a szemem még jó ideig kiszolgál és élek még legalább 20-30 évet. Igaz, hogy akkor már 74-84 éves leszek, de lévén, hogy a családban a 90 feletti is táncolt az egyik távoli nagynéném, nagyapámat 75 éves korában a lábon kihordott tüdőgyulladása vitte el. „apai ágon” Apám is már 81 éves, nagynénémmel, Tibi anyjával együtt, talán nekem is van esélyem, mert csak a Tibi apja és anyám, valamint az ő édesapjuk, nagyanyám férje halt meg korán. Rám meg mindig is azt mondják minden szempontból, hogy tiszta apja ez a gyerek. Láttam apám egyik gyerekkori fényképét, első blikkre azt hittem, hogy én vagyok. Le se tagadhatna. Én elismerem, de még előtte is azt mondom, hogy én vagyok a javított példány.

*Lassan kifogyok a Lédával való anekdotákból, a közben eszembe jutott dolgokból még nem, így kénytelen vagyok a végéhez érni ennek a résznek.

Az öreglány 78-ban kapott egy szívrohamot (ez kifejezetten egy boxerbetegség), szerencsére nem vitte el egyből. Riasztottuk az állatorvost, aki megerősítette a diagnózist, majd a kezelés után szomorúan  közölte, mivel mindig őt hívtuk és megszerette az öreglányt, hát igen, 10-12 éves korukban ez már a boxereknél így van, még talán egy évre számíthatunk. 79-ben engem behívtak katonának. Sorállományúként kezdtem, mindent csak alulról, ez volt apám rögeszméje, de igaza is volt, ő is egy selfmademan volt; magyarul szó szerint: egy maga csinálta ember. Semmi protekció. Maximum annyi, hogy oda, ahhoz a céghez, vállalathoz vegyenek fel, ahova menni akartam, vagy ő akarta, hogy menjek. Eskü után Nagykanizsáról Várpalotára kerültem. Nem tudom miért, de kaptam egy csúnya hasmenést, s lévén nem voltam egyedül vele Nagykanizsán, így egy hét után egyből felküldtek a Honvéd kórházba. Várpalotán a kórház után az általam választott kidolgozói tanfolyamra jelentkeztem, hogy a főiskolai vagy egyetemi szintű oktatásig se unatkozzak. A féléves sulit két hét alatt megtanultam, ez már nálam születési hiba volt. Pesten nem találták semmi okát a hasmenésnek és lévén látták, hogy nem szimulálok, azért belgyógyászati és urológiai szempontból teljesen kivizsgáltak. Itt egy kisebb felsorolás jön a teljesség igénye nélkül. Minden alkalommal kaptam egy beöntést, még jól is esett, prosztata-vizsgálat, végbél-tükrözés, epe, majd gyomorsav vizsgálat, bélröntgen kétszer beöntéssel és beöntés nélkül. Csak azért nem részletezem, mert lehet, hogy akik olvasni fogják, gyenge idegzetűek és nem akarom túlfeszíteni a húrt, aki tudja mit jelent, ne sajnáljon, kibírtam, persze röhögés nélkül – mondja a jó magyar mondás. Bár a vizsgálatok közben makk egészségesnek és túl értelmesnek találtak, lévén a takarítást ott is a sorállományúak végezték el, én a könyvtár rendezését kaptam. Alkalmatlanságomat a takarításra ágyam bevetéséből vehették észre. Ez soha a mai napig sem ment segítség nélkül. Egyik alkalommal egy idős, rákos beteg, aki még ráadásul hepatitiszes is volt, gégetükröző műszerét vittem le a fertőtlenítőbe. Lelkemre kötötték, hogy se én, se más gumikesztyű nélkül ne fogja meg, és beletették egy vödörbe. Az egyik nő ki akarta venni kesztyű nélkül, de az volt a szerencséje, hogy én voltam ott. Gyorsan megroggyantottam a lábam és mögém rejtettem a vödröt, enyhén kellemetlen tartalmával, úgy is mondhatom, hogy igen fertőző tartalmával. Amikor a nő megkérdezte, hogy ezt miért csináltam, megmondtam, hogy egy hepatitiszes bácsi gégetükröző műszere van a vödörben. Más se kellett, a nőre rájött a pánikroham. Egy férfi, aki a főnök lehetett, rezignáltan mondta: vegyen fel egy gumikesztyűt, a csaj még mindig magánkívül volt, de teljesítette a parancsot. Most vegye le a kesztyűt – mondta láthatóan harcedzett barátunk, és vegye le a gyűrűit is. A végén nagy nehezen, de mégis ez a veszélyes műszer eljutott a sterilizálóig.

Én a katonaság alatt heti rendszerességgel leveleztem plátóian (ami közös volt) szép, mit szép, gyönyörű barátnőmmel. Haza is írtam és mindig a levél végén kifejeztem ama reményemet, hogy hét végén hazaengednek, és én lemegyek Agárdra, hisz nyár volt. Ez egyszer sem történt meg, pedig nem mindig voltam megfenyítve. Sőt, még a B kategóriájú munkákra is önként jelentkeztem. Az eskükor is talán én voltam az egyetlen, akit nem engedtek ki a laktanyából, hogy miért, azt nem is értem. Jól jött a kórház, mert így legalább heti egy-két alkalommal találkozhattam az ősökkel, persze csak zárt ajtók és az ablakon keresztül, a fertőző utómegfigyelője is fertőző, ez volt a szabály. Apám csak egyszer jött be, mint általában mindig. Imádta a kórházakat. A mi szobánk egy három ágyas szoba volt, az egész emelet egyetlen tv-jével, ezért még a tisztek is irigyeltek minket. Bár, nem tudom, hogy az egyik srácnak mi volt a foglalkozása, de a mi ajtónk vagy ablakunk a látogatás alatt is nyitható volt, így anyám és az ő rokonaik is be tudták adni a kaját. Persze, el kellett dugni, még szerencse, hogy nálunk nem volt semmilyen körletrend-ellenőrzés. Végre eljött a nagy, de a végén kiderült, egyik legszomorúbb napom és legpechesebb is.  Elhagyhattam már kora reggel a kórházat. Első utam a barátnőmhöz vezetett. Tudtam, hogy otthon van, mert megírta, hogy apja, szegény Miklós bácsi rákos lett. A kisöreg bélyeget gyűjtött és mindig azzal viccelődött, ha elhozom neki a Nagy Madonna sort, megkaphatom az ő kis madonnáját, Ritácskát. Megkérte a lányát, hogy amíg még él, legyen az enyém, és később házasodjunk össze majd, ha már lehet, vagy ha befejeztem a katonai tanulmányaimat. Rita áthívott a másik szobába és elmondta apja utolsó kérését. Lévén, hogy még csókolózni sem tudtunk, és én a fertőzőről jöttem, megkértem, hogy halasszuk el a dolgot, csak azt engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét és a lábfejét. Ez számomra egy olyan rítusféle volt, ő beleegyezett. Dél fele volt, amikor elbúcsúztam tőlük, Miklós bácsit akkor láttam utoljára.

Irány haza, mert lévén még nem reggeliztem, kezdtem éhes lenni. Feltűnt, hogy a kutya nincs a kertben, és amikor beléptem az ajtón, csak Karola nagyanyám fogadott. Hol a Léda? – köszönés helyett ez volt a kérdésem. Nagyanyám edzett nőszemély volt, és egyből elmondta, amit anyámék nem: a kutya két hétre rá, hogy bevonultam, elpusztult. Bár már 21 éves voltam, és nem egy sírós fajta, majdnem sírva fakadtam. Amikor egy kicsit megnyugodtam, Karola nagyanyó mindig is praktikus és előrelátó szupernagyi volt, egyből felajánlotta, hogy csinál nekem ebédet és az útra kisüt gyorsan egy csirkét, meg ezt, meg azt. Ráértem, mert a menetlevelem este 10-ig érvényes volt. Én korábban indultam el, mert még más dolgom is akadt. A 61-es megállójánál találkoztam egyik rendőr haverommal, és kölcsönösen tisztelegtünk egymásnak, ez jól is esett. Pár mondat után elváltunk. Én bementem a Déli pályaudvar éttermébe, mert az üvegházba, ahol régebben a haverokkal ittunk, fekete listán volt, oda katonaruhában nem mehettünk be. Vonatjeggyel a zsebemben így ott ültem le iszogatni a vonatindulása előtt volt vagy két órám, bőven ráértem meginni jó pár üveg sört. Pénzem is volt rendszeresen, mert nagyanyó adott 3-400 forintot. Tedd el nyugodtan! – mondta, én még egy kicsit szabadkoztam, de jól esett, és kellett is. Apám minden héten csekken küldött 100 forintot és kaptam egy karton cigit. Ez az akkori árakhoz képest nem is volt olyan kevés. Egy doboz cigi kb. 7 Ft. Egy korsó sör 6-7 FT körül volt. Az étteremben sem került sokkal többe. Megyek a vonathoz, közben láttam, hogy egy rekeszből jó áron adják a sört, vettem négy üveggel, egyszer csak jön a váp. Már nem emlékszem, többen voltak, mint ketten.

Szokásos szisztéma, tisztelgés, kérték a menetlevelem, majd elkezdtek tanakodni. Maga egy napot késik, a papírja szerint már tegnap este bent kellett volna lennie az állomáshelyén. Tisztelettel mondom, az nem létezik. A kórházból ma engedtek ki, épp most megyek a vonathoz. Jó, mondja a város, majd rutinosan a szemembe mondta: Most kivételesen nem jelentjük fel, ez persze utóbb kiderült, csak kamu volt. Elértem a vonatot. Várpalotára Pestről a Déliből csak fehérvári átszállással lehetett eljutni. Mivel csak olyan jegyem volt, ami döcögős, mindenütt megálló vonatra volt jó, az út sokáig tartott. Éhes nem voltam, de szomjas igen. Jól jött a négy üveg sör, Fehérvárig meg is ittam kettőt. Az íze egy kicsit fura volt, de ezt a márkát még nem ismertem. A sör az sör, lecsúszott. Cigit is vettem, mert a kórházban nem igen lehetett dohányozni, de ez sem volt probléma. Hála Ejstejnnek (XD) találkoztam egyik katonatársammal, mert térképpel, akár én csináltam, akár más, bárhova eljutottam, de még otthon a lakásban is el tudtam tévedni színjózanul. A kutya halála még mindig a fejemben motoszkált, de már az első stáción túljutottam. A srácnál volt pálinka, nálam még két üveg sör, de milyen sör. Te, ez alkoholmentes, mondta a srác, miután ivott belőle és megnézte a címkét. Hát ezért józanodtam teljesen ki, bár pár korsó és két üveg az csak bemelegítő volt a pálinkához. Ezért kell jó zsíros húst enni pia előtt. Mire Várpalotára értünk, a kétdekás is elfogyott, és meg is éheztünk. A körletben az volt a szokás, ha valaki csomagot kapott, vagy otthonról jött, mindig együtt ettük meg. Én erre nem is gondoltam, ezért utitársammal egy játékkert padján egyből befaltuk a csirkét, már csak apróbb sütemények, pogácsa maradt. Meg a meglepetés is. X.Y.főtörzs civilben, tök részegen, de óriási vigyorral közölte, jó napja lesz holnap, a többit a százados elvtárs majd közli. Menjen az ügyeletes tiszthez! A főtörzsöt mindenki, még a hivatásosok is utálták. A sorállomány alá tartozó tagjai meg fogadkoztak, ha leszerelnek, úgy megverik, ahogy csak lehet, de ezt nem lépte meg senki, mert úgy döntöttünk, hogy az egész nem ér annyit, úgyis veri a sors keze.

Kopogok az ajtón, kérek engedélyt bemenni, s lévén a Kilós nem volt egyedül, kértem a megszólítást is. A ceremónia után a Kilós enyhén csalódott arccal kérdi: Mit csinált Papp? Már tegnap este bent kellett volna lennie a laktanyában. Az valami tévedés lehet százados elvtárs, én ma reggel jöttem ki a kórházból. Akkor nézze meg a menetlevelét, oda van írva. Tényleg tegnapi volt a dátum. Ez el van írva – feleltem én. Százados elvtárs, hívják fel a kórházat! Na jó, majd holnap kiderül. Én nyugodt voltam, így ő sem emelte fel a hangját és nem kellett egyből a fogdába mennem, meg semmi ilyesmi, pl. helybenjárás, ami körletelhagyási tilalmat jelentett.

Másnap reggel 10 órakor, bár csak két hetet voltam Várpalotán, sokan megszerettek, pláne amikor kiderült, hogy japán harcművészetekkel foglalkozom, amit nem tudom miért, mert többen voltunk Budo-sok, nem gyakorolhattunk. A Kilós személyesen keresett fel. Igaza volt Papp, tényleg elírták, ennek csak a főtörzs nem örült, egyébként ő volt a tanárunk a kidolgozói tanfolyamon is.

Ezzel be is fejezem ezt a részt, amit a többi, kutyával való történettel majd máshol folytatom. Még csak annyit, hogy a csirke miatt körlettársaim egy kicsit nehezteltek rám, de továbbra is bent maradtam a brancsban.

Vége az I. résznek

Jön még Buksi II., Buksi III., Morgan, Colin és Gizmó