Ha egy gyógyszer „elgurul”

Bent feküdtem legnagyobb kórházunk pszichiátriai osztályán. Itt derült ki, hogy túl magas a cukrom.
Néhány nap múlva átküldtek a belosztályra, hogy beállítsák. Eddig nem is volt probléma, de a velem átküldött gyógyszerek egyike egyszer csak elfogyott. Eggyel több vagy kevesebb: nem probléma – gondolhatták –, különben sem írhatták ki a belosztályon, mert ezt csak pszichiáter írhatja fel. Én már teljesen bepörögtem, azt sem tudtam, hol vagyok.
Az volt a szerencsém, hogy Erzsi mama, a neveloanyám pont idoben jött be hozzám látogatóba. Egybol látta, hogy valami nincs rendben. A két kezemben volt egy-egy kefir és én csak azt hajtogattam: kefir-kefir.
Amikor kiderült, hogy melyik gyógyszerem fogyott el, Erzsi mama már tudta: ebbol nagy baj lehet. Itt kezdodött a Kanossza-járás.
Mint már mondtam, ezt a gyógyszert csak pszichiáter írhatja fel. A pszichiátrián nem adhattak receptet, mert másik osztályon fekszem. A gondozó nem írhatta ki, hisz kórházban fekszem. Ezzel be is zárult a kör. Honnan, honnan nem, mégis sikerült szerezni. Én csak arra emlékszem, amikor az orvos be akarta adni. Erzsi azt mondta neki, hogy adja neki, mert mástól ebben az állapotban nem fogom elfogadni. Ez így is lett.
Én már csak arra emlékszem, hogy amikor újra magamhoz tértem, már megint a pszichiátrián feküdtem, hogy hogyan kerültem oda és hány napig voltam „kómában”, arról fogalmam sem   volt. Több mint valószínu, hogy talán az életemet köszönhetem Erzsikének. Ki tudja, milyen hülyeséget csináltam volna nélküle. Arra konkrétan emlékszem, hogy mielott teljesen bezsongtam, azon gondolkoztam, melyik a legdrágább autó a parkolóban, és mi lenne, ha ráugranék a tetejére.  Szerencsére erre nem került sor.
Megint a pszichiátriai osztály, egy hónapja feküdtem bent. Teljesen kivizsgáltak. Volt CT és társai. Ekkor kezdtek el nem csak mániával, hanem skizofréniával is kezelni. Egyik nap beültettek egy betegszállítóba, lévén többen is voltak benne, arra gondoltam, hogy egy újabb vizsgálatra visznek. De nem így történt.
Egy hosszabb, girbe-gurba úton vittek. Én nem láttam ki az autóból. Egyszerre egy teljesen ismeretlen helyre kerültem. Lévén a kórházat, melynek 81-tol vagyok hosszabb-rövidebb ideje látogatója, az ott töltött 7-8 alkalomnak köszönhetoen, de lehet, hogy több is, úgy ismerem majdnem, mint a tenyeremet.
Ez ido tájt volt az, hogy Észak-Korea, ugyanúgy mint Líbia leadta a „675.” fenyegetését az USA ellen, hogy megindítja rakétáit. Én meg voltam teljesen gyozodve arról, hogy elkezdodött a III. világháború. De szerencsére mégsem.  Állapotom olyan súlyos volt, hogy korlátozott gyámság alá kellett, hogy vegyenek, nehogy valami marhaságot kövessek el. Természetesen a gyámom Erzsi mama lett.
Az átköltözéssel csak egy probléma volt: Erzsikét nem értesítettek róla, pedig a telefonszáma le volt adva, így hiába keresett régi helyemen, csak ott tudta meg, hogy átvittek egy másik helyre. Amikor megtalált, nagy örömmel fogadtam. Az új hely sokkal jobb volt a megszokottnál. Itt is meglett hamar az új társaságom. Lehetett pingpongozni, és ami a legjobb volt az egészben, hogy itt is gyönyöru kert volt, valamint egy jól felszerelt könyvtár, amit teljesen kihasználtam.
A könyvtárból, amikor nyitva volt – és érdekes, hogy csak én használtam ki –  alkalmanként 2-3 könyvet vettem ki. Mindegyikbol elolvastam 20-30 oldalt, majd egy jegyzetfüzetbe, ami a mai napig is megvan, kiírtam az író nevét és a könyv címét. Egy párat azóta meg is szereztem, és nagy örömmel ki is olvastam.
A normál átlagember nem szeret kórházba lenni, én mint mániás mindig feltalálom magam és minden szituációból a legjobbat hozom ki. Ezen az új helyen is ez történt, annak ellenére, hogy 5-6 hónapot töltöttem itt. Bár már az orvosok lemondtak rólam, apámék kitartottak mellettem és nekik volt igazuk.
Néha a rossz is lehet jó, avagy a szerencsétlenségben is lehet szerencse. Megszokott kórházam pszichiátriai osztályán kiütött egy járvány, így hiába volt beutalom, nem tudtam befeküdni. Így kerülhettem be egy másik kerületi kórházba. 1-2 nap a zárt osztályon, majd utána akár ki is mehettem volna a városba vagy a kertbe cigizni. Hogy nem így lett, annak több oka van. Nem ismertem a helyet, nem volt cigim, így maradtam egyhelyben.
Nem unatkoztam, mert itt is voltak foglalkozások, ha jól tudom, mindegyiken részt vettem. Az egészben az volt a legjobb, hogy itt teljesen új gyógyszereket is felírtak, és egy injekciót, amit azóta is kéthetente kapok. Ez egy kicsit megköti az idobeni mozgásomat, de megéri.
A kezeloorvosomnak és az új kiírt gyógyszereimnek köszönhetoen már évek óta tünetmentes vagyok. Ez nem újdonság, mert a klubban többen is így vannak vele. Szerencsére többen vagyunk, mint azok, akik önhibájukból is rendszeresen visszaesnek, többnyire azért, mert nem szedik a gyógyszert, vagy túlhajtják magukat. Nem szabad, hogy a gyógyszer „elguruljon”!

Ali
2019

Interjú Alival - 2018

- Légy szíves elsőnek mesélj arról, hogy milyen itt általában a Félsziget Klubházban?
Én szeretek idejárni a Félsziget Klubházba, mert nagyon jó csoportfoglalkozások vannak és vannak olyan emberek, akikkel szeretek elbeszélgetni is, úgyhogy, amikor nincs csoportfoglalkozás, akkor sem unatkozom, és majdnem minden foglalkozáson részt veszek. Főleg a beszélgetős csoportokat szeretem, de szeretem a rajzos meg az egyéb ilyen csoportokat is. Most Román Zsuzsinak (Román Zsuzsa, a Félsziget Klubház intézményvezetője) az alkotó csoportjából jöttem éppen. Itt is megbeszéljük, ki hogyan érzi magát, mi történt vele mostanában. Most zenére festettünk. Mikor befejezzük a művet, megbeszéljük, először a csoport, hogy mit lát abban a képben, amit az egyén készített, utána meg elmeséli az illető, hogy ő mire gondolt, amikor készült a kép. Most egy ilyen meditációs zene szólt, arra kellett festeni. Persze nem egyformán jól rajzolunk, meg festünk, én például nem tudok egyáltalán alakot festeni meg rajzolni, ezért én ilyen nonfiguratív képet csináltam.
- Következő kérdésem egyrészt, hogy miért kezdtél el ide járni, másrészt, hogy hol hallottál először a helyről?
A kezelő orvosnőm már régebben ajánlotta, hogy jöjjek el ide, mert én 20 éven keresztül nem mentem el otthonról, csak havonta egyszer gyógyszert felíratni, meg beszélgetni vele a kórházban. Én eleinte ódzkodtam attól, hogy eljöjjek ide. Az egyik akadály nekem az volt, hogy ide el kellett, hogy jussak, a másik ok az volt, hogy attól féltem, hogy itt semmi más nem lesz, csak ülünk, és mint a váróban maximum elbeszélgetünk, meg állandóan arról lesz szó, hogy kinek mi baja van. Kellemeset csalódtam, mert amikor idejöttem legelőször, az úgy történt, hogy akkor már gyalog egyedül közlekedtem és észrevettem itt a klubházat, bejöttem, és óriási nyüzsgés volt. Én világ életemben szerettem a nyüzsgést. Mind a három számítógép mellett ültek emberek és számítógépeztek (a klubház számítógépparkjánál). A többiek beszélgettek az előtérben és a klubtérben. Amikor bejöttem az egyik betegtársunk kérdezte, hogy kérek-e kávét és én nagy kávés vagyok, ezért természetesen elfogadtam, és ezek után valahogy itt ragadtam. Annyira jól sikerült ez az itt ragadás, hogy két hónap után körülbelül felkértek, hogy mi lenne, ha a klub újságot vezetném, illetve kézbe venném (a klubházban minden évszakban szerkesztenek saját újságot, a klubtagok írásaival). Ez annyira megtetszett nekem, hogy elkezdtem számítógéppel is foglalkozni és az újsággal is. Körülbelül egy évig tanultam itt a számítógépezést a többiektől, meg az önkéntes segítőktől, amikor megtanultam az alap dolgokat. Akkor vettem magamnak egy laptopot és otthon írtam a cikkeket. Sokat fotózok is, az újságban megjelenő fotók nagy részét én készítem. Úgy öt vagy hat éve, hogy itt voltam, amikor azt gondoltuk, hogy csinálunk egy blogot is (http://amifelszigetunk.blogspot.com/), hogy még jobban megismertessük magunkat a külvilággal, hogy nekünk is ugyanolyan problémáink vannak, mint egy egészséges embernek. Mi se vagyunk különbözőek egy egészséges embertől, pedig mindenki ilyen csodabogaraknak hisz minket, akiket jobb kerülni, mert félnek is egy kicsit tőlünk. A tájékoztatás nincs megfelelően elintézve, sem az újságokban, sem a filmekben, se a tévében, se semmilyen fórumon. Ezért a pszichiátriai betegektől félnek, meg ha valamilyen gyilkosság történik és az illetőnek valamilyen kis köze van a mentálhigiénés problémákhoz, mondjuk skizofrén vagy ilyesmi, akkor egyből azt hangsúlyozzák ki, hogy ő ezt ezért csinálta. Az emberek nem tudják, hogy például milyen problémái vannak egy skizofrénnek, vagy milyen problémái vannak egy depressziósnak. Én egy statisztikai adatban hallottam, hogy minden negyedik ember mentálhigiénés problémától szenved, csak nagyon sokan vannak, akit nem kezelnek, mert nem megy el orvoshoz a problémájával, talán mert nem is tud róla, hogy ez valójában micsoda.
- Vagy fél az előítéletektől?
Igen, mert fél az előítéletektől is.
- Te tapasztaltál valaha ilyet az életedben? Ha igen, tudnál rá példát mondani?
Nekem a munkahelyemen tudták, hogy nekem mi bajom van, és ennek ellenére elfogadtak. Jó állásom volt és anyagilag is el voltam ismerve. Amikor bekerültem a kórházba, akkor természetesnek vették azt, hogy pár hónapig kórházban, meg betegállományban vagyok. Mikor visszamentem a munkahelyemre, mondták, hogy nem kell sietnem azzal, hogy visszajöjjek, megtarthattam a beosztásomat is. Nem éreztem semmi olyat, hogy engem emiatt lenéznek, vagy csodabogárnak tartanak. Szerettek a munkahelyeimen, viszont ami nekem egy fájó pont, hogy az első menyasszonyom és a feleségem is a betegségem miatt hagyott el. Ezért nem is törekszem arra, hogy tartós kapcsolatot kiépítsek, mert félek attól, hogy megszeretem az illetőt és utána meg elhagy. Jobban tolerálta a családom meg a munkahelyem a betegségemet, mint a volt menyasszonyom vagy a volt feleségem. Sajnos azzal a betegséggel, ami itt nekünk van, mert nem csak egyedül szenvedek benne, ez előfordul. Ez a klub azért lett kitalálva, hogy a mentálhigiénés problémában szenvedőknek legyen egy olyan helye, ahol együtt lehetnek, és ahol kiélhetik magukat. Ez egy második otthonuk, bárkit megkérdezel itt, azt mondja, hogy a klub a második otthona és már el se tudja képzelni az életét, úgy, hogy ide ne járjon.
- Mit kaptál itt, barátokat, vagy a foglalkozásokat, mi az, ami a legtöbbet jelenti neked?
A legtöbbet az jelenti, hogy befogadtak.
- Ha jól értettem, te húsz évig nem jártál el sehová?
Húsz évig nem jártam sehová, csak otthon voltam, otthon dolgoztam, még az volt a szerencsém, hogy a munkámat tudtam otthonról csinálni. Ez kicsit megkönnyítette nekem az egyedüllétet, mellette tévét néztem, mert nagyon szeretem a filmeket. A 90-es évektől kezdve, jött rám két fóbia is, aminek köszönhetően nem voltam hajlandó otthonról elmenni egyedül és tömegközlekedésre se felszállni, amit a mai napig nem csinálok, csak egy- két ember van, akivel hajlandó vagyok felszállni pár megállóra, a villamosra vagy buszra. Általában mindenhova kocsival járok. Mit is kérdeztél?
- Mi az, amit itt kaptál?
Amit itt kaptam, hogy egyfelől nagyon sok szeretet kaptunk egymástól, meg jó tanácsokat. Látjuk azt, hogy mindenkinek megvan a saját problémája és próbálunk egymáson segíteni. Meg közös feladatok vannak a csoportfoglalkozásokon, amit a csapat egy jó része igénybe vesz. Itt nálunk kialakult egy ulti csapat, az egy fokmérője egy csoportfoglalkozásnak, hogy mi felállunk és elmegyünk a csoportfoglalkozásra és abbahagyjuk az ultizást. Az egy ilyen mércét jelent, hogy az egy jó foglalkozás. Ilyen például a Mandala, az egy életmód csoport, illetve az irodalom csoport, ezeken tevékenyen rész veszünk. Ez nagyon sokat segít egymás megismerésében is meg a tanulásban is. A számítógépet is ilyen csoportfoglalkozásos módon űzzük, két önkéntessel, az egyik te vagy, aki szokott segíteni a számítógép használatban. Tőletek nagyon sokat tanulunk és ennek köszönhetően már egész komoly dolgokat meg tudok csinálni egyedül is a számítógépen, itt is meg otthon is.
- Van valami célod azzal, hogy ide jársz a klubházba, vagy volt-e valami célod, amikor elkezdtél ide járni, vagy egyszerűen a jó közösség vonzott téged ide?
Először is a jó közösség vonzott ide, utána meg a célom, amit már mondtam is, hogy a csoportfoglalkozásokon meg egymástól is tanuljunk. Nagyon sok olyan dolog van, ami elősegíti azt, hogy elviseljük saját magunkat, illetve megértsük egymás betegségét, egymás problémáit. Nekem például az is egy célom, hogy a klub újság minden harmadik hónapban megjelenjen és a blogot is készítsük, folyamatosan.
- Mit gondolsz, mit lehetne tenni, hogy a társadalom tagjai jobban elfogadják a mentálhigiénés problémákkal küzdőket?
Az igazság szerint már az óvodában el kellene kezdeni, hogy maguk az óvodapedagógusok is legyenek felkészítve, hogy észrevegyék. Én például hiperaktív gyerek voltam. Észrevegyék, hogy ez a gyerek nem rossz, csak hiperaktív és azért viselkedik úgy, ahogy viselkedik. Ugyanez az iskolában a tanárokkal is így van. A tanároknak is kellene erre egy külön képzést csinálni, hogy minél hamarabb kiderüljön, mert gyógyszerekkel, meg különböző módszerekkel lehet segíteni azon, hogy csökkentse az illetőnek ezt az aktivitását. Én mániás vagyok, hál’ istennek nem vagyok depressziós, de ez mániás azt jelenti, hogy vannak olyan fázisaim, amikor teljesen normális vagyok, hogy észre sem lehet venni, hogy velem valamilyen probléma lenne. Viszont ez egy szinusz görbe szerűség, csak a pozitív tartományában van, ha a csúcsára felérek, akkor már elviselhetetlen vagyok a környezetemre, mert túl sok vagyok egyszerre nekik. Én akkor érzem legjobban magam, amikor felmenő ágban vagyok, de ez teher a társaimra is meg a szüleimre nézve is meg bent a kórházban is, amikor bekerülök, ott is ez problémát okoz. A tájékoztatásnak sokkal jobbnak kellene lennie, mint amilyen. A televíziónak, a híradónak, meg a különböző filmeknek nagy szerepe van,
hogy elvonja az emberek figyelmét a valós problémákról, negatívan mutatja be a mentálhigiénés problémával rendelkező embereket. Ellenük hangolják a közvéleményt, a helyett, hogy felhívnák a figyelmet arra, hogy ezek az emberek is ugyanolyanok, mint az egészséges emberek, csak van, aki mondjuk cukorbeteg, mi meg vagy skizofrének vagyunk, vagy mániások, vagy bipolárisok és valójában ez mit is jelent és mit lehet ellene tenni. A szülők sincsenek felkészülve, hogy észrevegyék, a saját gyerekükön a problémát, mert nem tanulták sehol. Úgyhogy ezt szerintem valahogy már az általános iskolában meg kéne fogni, meg az óvodában is meg kéne fogni dolgot, hogy a szülők felé jelezzék a tanárok, óvónők, hogy milyen problémája van a gyereknek. A szülők se vegyék tragikusan, hogy ilyen baja van a gyermeküknek, hanem kezeljék, úgy mintha egy cukorbetegségről, vagy egy szív, vagy más szervi betegségről lenne szó. A szülők nagy része is úgy intézi el a dolgot, hogy na, ez egy hülye gyerek, lenézik, sőt éreztetik is a szülők a gyerekkel, hogy nem tartják őt semmire. Úgy tartják alkalmatlan bármire, rosszul állnak hozzá. Pedig nagyon sokat ki lehetne hozni ezekből az emberekből és ki is lehet hozni, erre jó a klub is, mert itt egymás közt nyíltabban tudunk beszélni a dolgokról, mindenki ismeri a saját betegségét, meg az elbeszélések alapján a másikét is. Mi egymást véletlenül se tartanánk „hülye gyereknek”, vagy bolondnak vagy „kettyósnak” vagy más hasonló szóval jellemezve az illetőt. Mi elismerjük egymást, egymás tudását, nem nézzük le a nálunk kisebb tudással rendelkező embereket, mindenkit a saját szintjéhez mérve fogadunk el. Ez az, ami hiányzik a hétköznapi életből, ez az, amit hál’ istennek itt megkapunk. Kérdezted, hogy miért jó járni ebbe a klubba, hát többek közt ezért is jó ide járni, mert itt hasonszőrű emberek vagyunk, és akik velünk dolgoznak, szociális munkások, ők is ismerik a mi problémáinkat és ők is úgy állnak hozzánk, hogy teljesen egyenrangú partnernek vesznek minket.
- A legtöbb tehát, amit itt kaptál az az elfogadás.
Az elfogadás, a közösség, a csoportfoglalkozásokon való részvétel és a számítógéphez is itt kerültem közel, mert előtte nem foglalkoztam vele. Itt tudtam meg, hogy mi mindenre jó, azon túl, hogy zenét hallgathat rajta az ember, azon kívül mi minden mást is csinálhat.
- Kinyitott egy új világot előtted?
Egy teljesen új világot nyitott ki.
- Az ulti csoportról mesélnél nekem egy kicsit?
Az ultit minimum három embernek kell játszania, ezért most kialakult egy ilyen triumvirátus velem együtt még két klubtaggal, akik minden nap bejönnek és akkor látástól mikulásig ultizunk, csak a csoportok idejére hagyjuk abba. Az ultinál az van, hogy nagyon oda kell figyelni, ez egy közepesen nehéz játék, a bridzs az nehezebb, meg még van egy- két kártyajáték, ami nehezebb az ultinál, de az ulti is egy nagyon sokvariációs játék, egyszerűen emiatt nem lehet megunni. Soha nem lehet egy partit kétszer ugyanúgy lejátszani. Ez egy nagyon jó memória gyakorlat is egyben, ennek ilyen terápiás hatása is van, nem hiába találta ki Erzsi (Félsziget Klubház egyik volt szociális munkása) ezt az ulti csoportot, szükségünk van arra, hogy megmozgassuk az agyunkat, mert állandóan olvasni vagy zenét hallgatni, vagy a kettőt együtt csinálni nem lehet. Azok nem veszik úgy igénybe az ember kreatív készségét, az ultizás igénybe veszi. A figyelmet, az összpontosítást meg a rövid távú memóriát is javítja az ulti. Nekem erre pont, hogy szükségem van, mert a rövidtávú memória az, amivel gondban vagyok.
- Csak néhány mondatban, vagy szóban össze tudnád foglalni, hogy mi mindenben segített neked, hogy ide jársz?
Egyedül lenni otthon, nem jó dolog, annak ellenére, hogy én elfoglaltam magam, húsz éven keresztül, dolgoztam is, szórakoztam is, és olvastam is. De ez nem pótolja azt, hogy itt emberek között vagyok, részese lehetek egy olyan társaságnak, akiket szeretek, kedvelek, és akikkel jól érzem magam. Én szeretem a nyüzsgést, szeretek aktívan rész venni a különböző programokban meg a klubéletben. Én ezt otthon egyedül nem tudtam megteremteni magamnak, mert ez lehetetlenség.
- Az utolsó kérdésem, hogy észrevettél magadon fejlődést dolgokban a klubnak és klubéletnek köszönhetően? Ha igen, akkor miben?
A fejlődés nem csak a klubéletnek, hanem a gyógyszereknek is köszönhető. Jobban tudok olvasni, koncentrálni. Nagyon sokat fejlődtem a számítógép használatának területén, és a visszajelzésekben, amiket kapok, a magatartásommal kapcsolatban, hogy már nem beszélek olyan sokat, habár ez nem derül ki sokszor, mert én szeretek beszélni, meg beszélgetni is, de azért már fegyelmezem magam jobban.

Selymesi Kata
2018